The current Bet365 opening offer for new customers is market-leading bet365 mobile app You can get a free bet right now when you open an account.

Pioneer PD-D9MK2, A-A9MK2

Úgy tűnik, a mindent elsöprő házimozi-mánia kifáradásával a sztereó gépparkot egy az egyben parkolópályára toló szórakoztatóelektronikai multik szép lassan visszatérnek gyökereikhez, és még óvatosan ugyan, de mindannyiunk örömére újult erővel látnak a kétcsatornás elektronikák fejlesztéséhez. A Pioneer az elsőként ébredők között úgy három éve kezdte élesztgetni igényeseknek szánt sztereó sorozatát az elkötelezett zeneiséget hangsúlyozó G-Clef zászló alatt, melynek több jeles képviselőjével is biztató tapasztalatokat szereztünk, érthető hát, hogy az utódlás eseményéről sem akartunk lemaradni.

A hagyományokhoz hűen a londoni Air Studios közreműködésével finomhangolt utódokon végignézve észrevehetjük, hogy a családtervezést továbbra sem kapkodja el a gyártó, talán nem is modellváltás történt, hiszen az alapkivitel házi tuningváltozatainak megjelentetése mellett egyelőre az eredeti D9-A9 CD játszó-erősítő párost is a kínálatban tartja a Pioneer.

Zavarba ejtően keveset (semmit sem) vesződött viszont a formatervvel, mert ugyan a markáns dizájnba bajos lett volna bonyodalmak nélkül belenyúlni, olyan helyzet állt elő, hogy az új típusok kívülről gyakorlatilag – az előlapra felvésett típusjelzést is beleértve – teljesen megegyeznek az alapmodellekkel, egyedül a kékesebb háttérvilágítású kijelző árulja el az MK2-eseket, amik azért feketébbek is az „öregek” grafitszürkéjénél. Úgy tűnik tehát, hogy a lényeg ezúttal is belül, a lemezek mögött lakozik.

PD-D9MK2

Nem nehéz kitalálni, hogy ha eddig az igényes zenerajongókat, akkor most a még „audiofilebb” törzsközönséget vette célba a cég, akiknek a látványos újdonságoknál fontosabbak a még kifinomultabb részletmegoldások. A lejátszó összetett, színalumínium háza merevebbé teszi a konstrukciót, ami minimális szintre szorítja az átvett rezgéseket, a rezonanciakontrollról pedig a Toyotához kötődő TAOC gyártmányú kompozit öntvénylábak gondoskodnak. A bombabiztosnak tűnő kasztniban dolgozó, rozsdamentes acélvázba fogott futóművel az elsőszámú hanghordozókon, vagyis a préselt, írt, újraírt audio CD-n és a kizárólag kétcsatornás műsort tartalmazó SACD-n kívül MP3-ra és WMA-ra is ráfanyalodhatunk. A DA átalakítást csatornánként egy-egy Wolfson konverter végzi, PCM üzemmódban a Hi-Bit technológiának köszönhetően 24 bitesre növelt felbontásban, a Legato Link Pro funkcióval pedig megnégyszerezhető mintavételi frekvencián. Lejátszó létére két R-magos hálózati trafót is kapott, az áramellátás felelősségteljes feladata továbbfejlesztett, nagysebességű, visszacsatolás-mentes tápegységekre hárul.

pdd9mk2k_rear_large

A felhasználói felületet ennél egyszerűbben nemigen lehetne letudni: van a tápkapcsolóval együtt mindössze 3 db gombunk az üzemeltetésre, és 2 db ledünk, valamint egy kellemes külsejű, pontmátrixos, de minimálfunkciós (CD-texttel sem törődő), viszont állítható fényerejű, kikapcsolható kijelzőnk az életfunkciók figyelemmel kísérésére. Minden egyéb, mint pl. a Legato, a digitális kimeneteket és a kijelzőt kiiktató Pure Audio üzemmód vagy a CD/SACD rétegváltás az új, fekete alu frontos távvezérlőről érhető el, ami végre kivitelében is méltó a G-Clef sorozattal megcélzott minőségi szinthez. A készséges meghajtót puhán közlekedő lemezfiók eteti, pereme vékony habrétegre záródik rá, így marad a motorzaj belül, a por meg kívül. Hátulnézetben különösebb extrák nem látszanak, az IEC tápaljzat, a kétféle digitális kimenet és az aranyozott audio csatlakozók ezen a szinten kötelező tartozékok.

 

aa9mk2_main_largeA-A9MK2

A sorozattársakhoz hasonlóan kizárólag feketében készülő, ilyenformán kissé szigorú megjelenésű integrált erősítő egyáltalán nem egy-, sőt, abszolút kétsíkú előlapján is ragaszkodtak a célszerű berendezkedéshez, a motoros potmétert váltó sebesség-érzékeny elektronikus hangerőszabályzó a legjobb helyen van a jobb kéznél, mellette a bemenetválasztó már túlontúl is érzékeny a forgatás sebességére, de azért hozzá lehet szokni. Itt már kézközelben van a minden nélkülözhető funkciót üzemen kívül helyező direct gomb, nagyon helyesen nem spórolták le a fejhallgató aljzatot, a készenléti kapcsoló viszont kezd komolyan hiányozni, mivel az ébresztéshez muszáj a távvezérlőhöz nyúlni, és ez nagyon hamar a hálózati kapcsolóra szoktatja az embert, pedig erősítőnk dicséretes 0,8 W-ot (a lejátszó meg csak 0,4-et) vesz fel stand by-ban. Természetesen a többi extrától sem vágja el a Pioneer a telhetetlen hifistát, a némítás, a balansz- és hangszínszabályzók, vagy a tömörített műsoranyagot gatyába rázó sound retreiver funkció mind rendelkezésre áll a távvezérlőn, a CD játszó és a tuner alapvető kezelőszerveivel együtt, a loudness viszont ez alkalommal lemaradt a palettáról.

aa9mk2_rear_large

A súlyos, alumínium előlapú és oldalfalú készülékház az abszolút stabilitás jegyében készült, a fenéklemezt préselt méhsejt-mintázat merevíti, a fedőlap rezonanciapontját a házhoz rögzítették, a maradék, minimálisra csökkentett rezgést itt is TAOC öntvénylábak vezetik le. Értő szemet gyönyörködtető a rövid jelutat felépítő, direkt konstrukciójú szimmetrikus iker mono felépítés, csatornánként egy-egy előretolt, kis fluxusveszteségű toroid trafóval, alacsony zajú parallel Schottky diódákkal az egyenirányítóban és a változatlanul 2x55 (4 ohmon 2x70) wattos LAPT végfokozattal, ahol egyetlen csipben 76 mikrotranzisztor biztosít magas fokú linearitást és jó viszonyt az alacsony impedanciájú terheléssel. A hátlapon csak a feliratozás változott itt-ott, a PC-s világba kaput nyitó – és PC-s médialejátszó alkalmazást követelő – USB, a négy vonalszintű és a kapcsolható MM/MC phono bemenet, az előfok-kimenet a helyén maradt, csakúgy, mint a két szélre kitolt, robosztus banánaljzat-pár.

Hangminőség

Hogy túlságosan azért ne húzódjon el a meghallgatás, először el kell dönteni, élünk-e a természetesen SACD-vel nem összeegyeztethető Legato szolgáltatással, amit nem is olyan nehéz megtenni, mert bár az efféle „bűvészkedések” a gyakorlatban nem mindig igazolják magukat, ezúttal valóban atmoszférikusabb, élőbb vele a hangulat, határozottabb a képalkotás. Finomabb részletezést kapunk így, barátságosabbak a hangszerek, egyértelműen érdemes használni, bekapcsolva is hagyjuk a továbbiakban.

Persze ezzel együtt is nyomatékos, erőteljes a rendszer hangja a Beethoven-hegedűverseny hibrid albumának CD rétegével, de túlzott szigorúságtól azért ne tartsunk, inkább a semleges kategóriába lehetne sorolni a karaktert. Nem kiemelkedő, de kielégítő a felbontás, a szólistát nagyon jól elcsípi, egészségesen csengő, plasztikus a hangszer, élénk és mozgékony, kívánná is mögé a fül a hasonló mélyen részletezett kíséretet, ám az óhaj nem teljesül maradéktalanul, de legalább egységben, abszolút összhangban tudhatjuk a zenekart. Jó közepes a téralkotás, az elsőhegedű elhelyezkedése, mozgása jól követhető, akárcsak az egyes hangszercsoportok helyzete, de a színpad ne különösebbe tágas, a dimenziók alapos kiterjesztése ezúttal elmarad. Nagyon jól állunk viszont a dinamizmussal, mozgalmas, energikus a megszólalás, a kivezérlési csúcsok meglepően határozottak, az ilyen megpróbáltatásokba jóval izmosabb erősítők bicskája is gyakran beletörik. De hogy ne örülhessünk felhőtlenül, a tempó lehetne egyenletesebb, néhol kicsit leülnek a taktusok.

A lemez SACD része aztán mindent helyre tesz, sőt, egészen más világba kalauzol, ilyenkor sajnálhatjuk igazán, hogy zsákutcába futott a formátum. A stílus alapvető megőrzésével kapunk nagyságrenddel alaposabb részleteket, a szólóhangszer is gördülékenyebb, könnyedebb íveket rajzol, de a zenei háttér fejlődik csak hatalmasat! Ehhez képest a CD-s változaton a kíséret csak valami összegyúrt massza, most mintha mindenki a tudása legjavát akarná nyújtani, végre kibontakozhatnak a muzsika összetett motívumai is. Pedig még csak nem is szélesedik ki a színpad, de így is kitárulkozik a sztereókép, aminek valóban a mélyére látunk, nagy kár, hogy ilyesmit CD-vel nem mutat meg a lejátszó. Dinamikailag is felszabadulttá válik a hangkép, eltűnnek a tempóváltások bizonytalanságai, igazán felhőtlen hangélményben lehet részünk.

Ki gondolná, hogy mégsem olyan vészes rátérni a 16 bites operára, gyors, feszes és tiszta a hangzás, szinte rockos, rendesen megrázza magát az erősítő, erőteljes, kissé kemény, de nem harsány a zene. Ilyen Andrea Bocelli hangja is, nyílt és erős torkú, hatalmas tüdővel tartja ki a hangokat, ilyenkor van igazán elemében, a halk, finom részekben nem mélyül el túlságosan, mintha csak amolyan felvezetésnek szánná azokat. A Pawnshopra van szükség, hogy megcsillanjanak a részletek, élénk, nyüzsgő tőlük a színpadkép, és az átvitel arányait is sikerül nagyon jól eltalálni, a magassáv különösen hiteles, élénk, de nem nyers, fémesen tiszta, karcosság nélkül. Az eleven szólisták nagyon élvezik a játékot, hatalmas kedvvel muzsikálnak, lelkesedésük egy csapásra átragad a közönségre, itt és odaát egyaránt. Talán csak a basszusból kívánhatnánk hangyányival többet, jó lenne még közelebb érezni a pontos, kiválóan követhető, dallamos nagybőgőt.

Ismét egy hibrid album CD rétege következik, kellemesen frissítő a Pink Floyd örökbecsű Dark Side-ja, az utómunkával nem agyonvágott, mégsem fésületlen felvételen a magasak ugyan szurkálódnak kissé, de ezek legalább cinek, remekül illenek hozzájuk a rezonálva elhaló pergődob-ütések. Elképesztően tömör, sűrű a basszus, ha derekasan feltoljuk a hangerőt, benne van a földrengés, mennydörgés, az ébredő riffek ígéretesen formálódnak, a billentyű ellebeg a háttérbe. Ma már szokatlan, de annál jobban esik a zengetés nélkül rögzített ének, a gitárszólók nyers ereje, dallama. A Great Gig csúcspontjába kicsit beletúlzunk, elbizonytalanodik a megjelenítés, a Money viszont szakít, ahogy kell, súlyosan gördülnek a mélyek, kemény az ének, elsöprő a szaxofon, ez szinte már hard rock.

Ugyanez DSD-ben kiterjedtebben, átfogóbban szól, részleteiben agyonveri a 44,1/16-ot, hiába dinamikusabb, mégis szelídebb, fülbarátabb a hangzás. Kifinomultabb lett minden, a magasak mérséklik magukat, az énekhang rendezettebb, a Time óracsengés-bongásától ettől függetlenül elalél minden műértő. A basszust most túlregulázzák, az imént határozottan ütősebb volt, ahogy az ének-gitár kettős is őszintébbnek hatott az idejétmúlt formátumban. A Money azért ismét nagyon rendben van, nem marad el belőle az őserő, a magassáv óvatosabb, az ének lágyabb ugyan, de a szaxofon, a gitár rendesen odateszi magát, élvezetesek a dinamikázások, naphosszat el lehetne hallgatni.

Minthogy idáig elég masszívnak bizonyult a papírforma szerint nem egy erőmű-típus A9, meg kell vele kóstoltatni egy kis Metallicát is, persze már újra CD-ről, és már ott is vagyunk az égszakadás-földindulás közepében, kalapácsként bontja a falat a basszus, szaggat a szólógitár, egy-egy lábdob-sorozat remegteti meg a zsigereket. Még a Stingre bízott levezetés is erőből szól, nem túl érzelmes, ám rendkívül precíz a megszólalás, élénk az ének, markáns a felső sáv, nem az a háttérbe húzódó karakter, ez a rendszer bizony imádja a hajtást, a hangerőt, amit sebészi pontossággal és fenomenális mélytartománnyal hálál meg.

Ajánlás

A Pioneer tervezői végre megmutathatták, mire képesek, ha hagyják őket alkotni, kifogástalanul komoly, markánsan erőteljes hangú technikát építettek az időtlenség ígéretét sugalló készülékházakba. Külön kijárna a szakmai díj az A9 végfokozatának, alig hihető, de nem akadt egyetlen röpke pillanat sem, hogy megrendült volna az ereje. Akihez nem áll túl közel a Focal hangosítással mutatott „semlegesen kemény” karakter, barátságosabb hangsugárzóval könnyedén szelídíthet rajta, a bejáratós AE Radiance 2-vel pl. határozottan lágyabban muzsikált, de egy házon belüli modellel sem lenne rossz kipróbálni, mostanában ezen a téren is feltűnően színvonalas munkákkal állt elő a gyártó.