Hiába vallja minden régi vágású hifista, hogy a hang százszor előrébb való a külsőnél, méretben pedig nem kötünk alkut, az audiotechnika nem csak a hanghűség megalkuvást nem tűrő hívei számára készül, így most azokhoz szólunk, akik mindössze zenét szeretnének hallgatni, hangfalnak nevezett túlméretes szekrények nélkül a lakásukban.
A lejátszóval, erősítővel még csak elvan valahogy az ember, a hétköznapokban az igazi gondot a hangdoboz jelenti: rendszerint túl nagy, ha padlón álló, nem fér el, ha állványos, akkor az állvány nem fér el, a könyvespolcon, virágállványon meg ő maga nem fér el, falra szerelve bután néz ki, és a kábelezésről még nem is beszéltünk. A legtutibb persze a beépített hangsugárzórendszer, a vezetékek is így tüntethetők el a legjobban, de a beépítés utólag nem egyszerű és nem is olcsó mutatvány. Sajnos a mentsvárt jelentő, kényelmesen elhelyezhető, viszonylag kis méretű, elegáns formatervű szatellitsugárzókról könnyen az áruházakat elárasztó ún. házimozi rendszerek csenevész műanyaghangszórói ugranak be először, pedig ebben a műfajban is születnek figyelemreméltó megoldások.
A jogos igényt már idejekorán felmérte a B&W, és bár nem nagy modellválasztékkal, de régóta jelen van a Lifestyle-nak nevezett géposztályban. A Mini Theatre család M-1 jelű szatellitsugárzójának szellemi előfutárában a nem is olyan rég visszavonultatott LM1-et tisztelhetjük, az általunk is próbált (HFP30) „lezser monitor” valamikor 2000-ben, de lehet, hogy még az előző évtizedben jelenhetett meg. Nem mindennapi életciklust tudhat tehát magáénak, valahogy nem fogott az idő a stílusán, de a fejlődést ő sem állíthatta meg, az időjárásálló típust manapság (ha jól számoljuk, már második generációjával) pótló, konszolidáltabb M-1 pedig majdnem minden szempontból alkalmas az utódszerepre. Egyetlen apró indokunk van csak a majdnemségre, az LM1 változatos színkínálatával szemben az M-1 kizárólag matt feketében és matt fehérben kapható (megszűnt az ezüst változat is), amit mindjárt ment is a formaterv és a kivitelezés, nem tudjuk, a Zeppelinhez hasonlóan benne van-e a Native Design stúdió keze, de inkább az igenre tippelnénk. Az óvatlan érdeklődő leginkább mégis a hangdoboz tömegén lepődhet meg, bár leírva nem tűnik soknak a valamivel több mint két kiló, kimondottan komolynak érezni ilyen törpe testbe sűrítve. Persze a fémtalp is hozzáteszi a magáét a hatáshoz, de a könnyűfémmel a kabinetnél sem spóroltak, az oldalsó-hátsó alumíniumöntvény héj felel a lehető legrövidebbre fogott illesztéshossz miatt egyébként is merev struktúra szilárdságáért (a feladatban azért egy belső segédkeret is besegít), míg a hangszórókat tartó elülső idom ABS műanyagának fő dolga a rezgéscsillapítás. Hangdobozunk klasszikus kétutas berendezkedésű, felső részében a már sokszorosan kipróbált 25 mm-es alumíniumdóm Nautilus csipogó, alatta 10 centis üvegszál-szövet membrános (mély)középsugárzó (közepében már a PM1-ben bemutatkozó, hangtekercsorsóba illesztett vibrációelnyelő porsapkával), előttük elmozdíthatatlan perforált acélrostély. A reflexport hátul kapott helyet egy kis ovális nyílás formájában, ezúttal áramlássegítő Flowport gödröcskék nélkül. Ide csatlakozik a talp leszerelhető gömbcsuklós szára is, amely egyúttal magába foglalja az M-1 kellemes szolgáltatását, a rejtett kábelvezetést: a tappancs hátsó furataiban eltűnő vezeték mini banándugókat is fogadó aranyozott, rugós aljzatokhoz csatlakozik, innen a saját kábel már végig a szár belső üregében halad. Természetesen a hangsugárzó falra is szerelhető, de nem a talpánál fogva, ahogy a maga idejében az LM1, hanem a tartozékként járó, diszkrétebb megjelenésű konzol segítségével.
Hangminőség
Szép világos, friss hangon játssza a jazzkoncertet az M-1-pár, őszintén felvállalja a kompromisszumos mélytartományt, a hiányzó szubkomponenst nem kompenzálja feltupírozott felsőbasszusal, a végeredmény korrekt, az átvitel ugyan az igazi mélyhangok tetejét piszkálgatja csak, de ez lesz a helyes recept fontos feladatához, a problémamentes együttműködéshez az aktív mélysugárzóval. Azért támogatás nélkül sem kétségbeejtő a helyzet, egész tisztességes, tapinthatóan domborodó, gyors és pontos a nagybőgő, életrevalóan aktív, nem sikkad el a jelenléte. A középtartományban mozgolódó szólisták javarészt egészséges testűek, a klarinét élénk, lelkesen muzsikál, a zongora a kelleténél soványabb testével viszont kevesebb szerephez jut. Kellemesen kerekednek a vibrafon futamai, könnyedek, kristálytiszták, és bár nem rajzolnak kiemelkedően mély és széles teret, elfogadható sztereóképet mutatnak be. A magassávot kimondottan élénkre hangolták, ez meglepetés, a Nautilus csipogók rendszerint diszkréten viselkednek, itt viszont alig fér a bőrébe az a pár cintányér, egyfolytában peng, zeng, szisszen a fém, lelkesen paskolgat a dobseprő, nem engedi lankadni a figyelmet. Egyedül a közönség megjelenítése nem az igazi, túlságosan mosottak a párbeszédek a háttérben, és a taps sem valami valószerű.
Az énekhangképzés sokat elmond egy hangsugárzó képességeiről, talán ez a legfontosabb próbatétel, amin az M-1 a legkevésbé sem vall szégyent, az opera sem az a könnyű műfaj, mégis rendkívüli a tenor tüdeje, hangterjedelme, nem érezni, hogy bármi is korlátozná a kiteljesedésben. Pazarul ereszti ki a hangját, a kiemelt magassáv miatt a felső végek hangyányit élesebbek a kívánatosnál, de máskülönben példásan teljes, határozott, mégsem harapós, kerek dallamíveket lejt, a kemény hangzókat elegánsan ellágyítja, a kiválóan helytálló énekes szinte feledteti a zenekar légsúlyú hangtömegét. Stinggel egészen felnőttes a megszólalás, nincs híján nyomatéknak, maradéktalanul betölti a teret, igaz, ehhez kell az erősítő teljesítménye is, semmivel sem kevesebb, mint egy normál méretű, konvencionális hangsugárzópárnak, sőt. A kitűnő erőnlétű, néha önmérsékletet is nehezen vállaló magastartomány megadja az alapállást, az ének ezúttal is a produkció fénypontja, mindössze az enyhén modulált szaxofon árulkodik az ultrakompakt dobozkialakításról, na meg a nem túl súlyos, ám annál hangosabb pergőütések. Viszont mihelyt nincs szükség kigyúrt mélyekre, rögvest felszabadul a nyomás alól az M-1, akusztikus gitárjai elképesztően tiszták, teljes értékűek, kiválóan részleteznek, kétség sem fér zeneiségükhöz. Élmény őket hallgatni, nem viszonylag és ahhoz képest, hanem önmagában, objektíven nézve is kiérlelt, összetett és kifinomult a produkció, azon kapja magát az ember, hogy már a zenére, nem pedig a technika hangjára figyel.
Ajánlás
Rendkívül okos kompromisszum eredménye az M-1, közel úgy szól, mintha egy kiváló minőségű, normál méretű hangsugárzóról precízen leválasztották volna a mélytartományt, hangterjedelme, dinamikája kifogástalan, a néhol felbukkanó elszíneződések nem súlyosak, egyedül az erőteljes magassávval lehet kötözködni, de igazán kedvére való műsorral így is a nagyokhoz méltóan muzsikál. Persze megvannak a maga korlátai, szólóban első számú hangdobozként azért kevesellném, aktív mélysugárzóval megtámogatva viszont már nem biztos, feltéve, hogy akad nemcsak hangzásban, de teljesítményben is hozzáillő erősítő, az ajánlott 20-100 W tartománynak inkább a felső szeletét érdemes megcélozni. Bár pillanatnyilag ő az egyik legolcsóbb B&W modell, ára, ha szatellit voltát nézzük, így sem csekély, tudják jól Worthingben, hogy a csipetnyi luxusérzéssel fűszerezett hangminőség csáberejének nehéz ellenállni.
