Sok más, egzakt módszerekkel, mérőszámokkal nehezen értékelhető területhez hasonlóan az audio üzletág is épít a bizalmi tényezőre, a múltbeli sikerek, a patinás pedigré mindig ad egyfajta versenyelőnyt a műfaj öregjeinek, amiért az újonnan érkezetteknek még keményen meg kell dolgozniuk. A Klipsch-nek pedig igazán nem kell a szomszédba menni szellemi örökségért, gondoljunk csak bele: hány olyan komplex elektronikai eszközt találunk még, mint a közel 70 éves konstrukciójú Klipschorn hangsugárzó, amelyet (kisebb módosításokkal ugyan, de) ma is gyártanak? Bár napjainkban már ők is egy nagy konszernbe tagozódva működnek, névadó alapítójuk ikonikus és nem mellesleg időtálló munkásságának nyomát még mindig magán viseli a kínálat.
Persze a hagyomány nem pótolhatja a fejlesztéseket, a Reference sorozat, ha nem is ropogósan friss már, de tavalyi megjelenésével a legutóbbi idők terméséből származik. A Reference jelzőt a legtöbb gyártó a felsőbb kategóriák számára tartja fenn, a Klipsch-nél viszont ezek a belépő modellek, ám köztük az R-28F a legnagyobb. Nem csak viszonylag nagytermetű, dobozában jókora kétajtós szekrényként terpeszkedik a pár, jólesik szusszanni egyet, miután előhámozta őket az ember. A közel 30 kilós, méternél magasabb, igen mély kabinetnek bőséges helyre van szüksége, nehéz nem észrevenni a friss jövevényt a nappaliban. Hogy aztán őszintén dicsérik-e majd meg, az érdekes kérdés, mert személy szerint nekem nem igazán tetszik ez a fajta monolitikusság, családom hölgytagjai viszont meglepetésemre egy emberként lelkesedtek érte, szóval mégsem jósolnék számára nyugodt lelkiismerettel mérsékelt WAF értéket.
Egyetlen színben, feketében készül a sorozat, a fóliázott MDF doboz a szokványos famintázat helyett ezúttal szálcsiszolt fémet utánoz, nem is rosszul. Ennél is feltűnőbb fémes jelleggel bír a két, 20 centi átmérőjű, rézzel átszőtt, fröccsöntött grafit membrános mélysugárzó, a kivételesen könnyű, mégis merev szerkezet nagyban hozzájárul a kétutas konstrukció kimagaslóan kedvező érzékenységéhez. Nem kevésbé az ősi címerként viselt négyzetes Tractrix tölcsér mélyére süllyesztett, 25 mm-es alumínium LTS dóm csipogó, az egység elsőrangú leképzést, térábrázolást és dinamikát ígér, minimális torzítás mellett, méghozzá a megszokottnál jóval szélesebb frekvenciasávban, hiszen a magassugárzó már 1800 Hz-nél leveszi a terhet a mélynyomókról. Ha már teher, akkor azt elég jól bírja az R-28F, mert bár a kedvező érzékenység miatt csekély erősítőteljesítménnyel is megelégszik, legfeljebb folyamatos 150 W-tal és 600 W-os csúcsokkal lehet kifogni a tűrőképességén. A reflex rendszer az előlapon nyíló nagyovál porton át lélegzik, a bekötéshez átlagos kivitelű, de két pár banánaljzattal ellátott terminál áll rendelkezésre. Hogy ki ne felejtsem, a doboz elöl stabilitásnövelő, fapadlót kímélő gumibetétes lábazatot is kapott (amelybe természetesen menetes tüske is csavarható), a csenevész, saját súlyát éppen csak elbíró hangszóróvédő selyemkeret ennél a félmondatnál pedig már tényleg nem érdemel többet.
♫
Mi mást is váratnánk egy ilyen jól megtermett állódoboz-pártól, mint kiterjedt, masszívan atmoszférikus, a rendelkezésre álló teret valós jelenlétérzetet adva betöltő muzsikát, a hozzá járó barátságos tónusok viszont már korántsem szériatartozékok a géposztályban. Jó észrevenni, hogy szemernyi durvaság sem bujkál az előadásban, bársonyosan, de cseppet sem lomhán hullámoznak a dallamok, friss, gördülékeny az előadásmód. Nemcsak a tempóváltások, a dinamikai ugrások is kifogástalanok, először rendesen összerezzen az ember a nagyzenekar egy-egy határozottabb belépőjétől, majd elégedetten nyugtázza, hogy erőtartaléknak biztos nem lesz szűkében. Bár nagyon határozott kiállású, rendíthetetlen a játék, nem használja fegyverként hatalmas erejét a hangsugárzó, nem az a mindenáron nyomulós fajta, cseppet sem agresszív, sőt itt-ott szinte krémesen simulékony. Éppen ez vonzerejének egyik fő kulcsa, a hangszereknek sajátosan egyéni ízt, karaktert adó, életteli középtartomány: nem színez, mégis valami különleges egyéniség árad belőle, ami akusztikus márkajelzésként teszi jól megjegyezhetővé és mással össze nem téveszthetővé a hangzásvilágot.
A figyelmet lekötő előadásmód az énekhangnak is rendkívül jót tesz, áthatóan zeng a tenor, de még a legfeldúltabb pillanataiban sem válik erőszakossá, hiába emleget vendettát, gyilkos indulat szerencsére nincs a vészjósló szavak mögött. De Andrea Bocelli kíséretének érdemeit sem illő elhallgatni, nagyon szépen kiegészíti a szólistát, diszkréten visszavonulva ágyaz meg neki, ha arra van szükség, de főszerepbe kerülve sem jön zavarba, ellenállhatatlanok az üstdobsorozatai, kimondottan részletes, informatív, és nem mellesleg hangulatos a fúvós-, vonóskar, maradéktalanul betöltik a teret. Aztán a tágas koncertterem nézőteréről a Loussier Trio párlépésnyi közelségébe kerülünk, hogy lenyűgöző közvetlenséget sugározva vonjon hatása alá pillanatok alatt a muzsika, csak győzzük hegyezni a fülünket, hiszen kár lenne egyetlen pillanatáról, részletéről is lemaradni. Most elég a három hangszer is a levegő megtöltéséhez, ezúttal az érinthetőségen a hangsúly, amiben a pazar nagybőgő bizony el-ellopja a show-t a zongora elől.
Aztán Sting '96-os albumát elővéve meglepő dolog történik, az eddigieknél jóval direktebb, szálkásabb a megszólalás, hegyesen kattan az ütő a pergődob peremén, aztán besűrűsödnek a cinek, és a felsőközép-tartomány is túlzsúfolttá válik. Jóval kellemesebbek az akusztikus hangszerelésű számok, a gitár-hegedű kettős valódi ínyencfalat, de az énekhang még így sem az igazi, túl szikár, nem valami szépek az sz hangjai. Váltunk hát hamar Deep Purple-re, és mindjárt fel is lélegzünk, újra helyükre kerülnek a dolgok, bár mégiscsak fura, hogy amilyen barátságos volt klasszikus zenével a hangzás, most pont olyan vaddisznó a hard rockkal, csak egy határozottabb mozdulat a hangerőszabályzón, és a lábdob máris egy váltósúlyú bokszoló sebességével és egy nehézsúlyú erejével gyomroz, a szólógitár és az orgona meg egymást hajszolva tombol az őrület határán. A pergőütések metszően csattannak, nem félti a torkát az énekes sem, fotelbe préselő a zene húzása, kíméletlen a hangtechnika önmagával és a hallgatósággal is, korai AC/DC-t nem feltétlenül érdemes megkockáztatni vele... na jó, lehet, hogy mégis. Nettó hangnyomásra nézve mindenesetre abszolút első ligás játékossal van dolgunk, valami észvesztő őrjöngésre képes, ipari mennyiségben adagolja a pusztító lökéshullámokat, nemhogy nagyobb nappaliban, de szerintem tágasabb teremben is lazán megállná a helyét, igazából még kültéren is inkább csak az időjárás viszontagságaitól félteném.
Egy-egy ilyen meghallgatás után rendszerint felerősödnek belül bizonyos eretnek hangok, amelyek arra biztatnak, ideje lenne már lecserélni a jó öreg állványos hangsugárzópárt valami megtermettebb padlón álló típusra. Mert mit is veszthetnék a váltással? Legfeljebb némi definiáltságot a hangszerábrázolásból, levegősséget a térleképzésből, az ilyesmiben a monitor rendszerint ügyesebb, de hogy észre is vegyem, ahhoz bizony le kell ülni, és figyelni, erre pedig (sajnos) ritkán jut alkalom. A zenehallgatós idő nagyobb részében többet ad az élményhez a nagy testű hangdoboz kiterjedtebb megszólalása, markánsabb dinamikája, sokat számít, hogy alapjáraton is hallható mély hangok jönnek ki belőle, Klipsch-ék R-28F-je pedig – kedvező árát is figyelembe véve – igencsak ütős érv annak, aki efféle dilemmával küzd.
Klipsch R-28F
Frekvencia-átvitel: 35 Hz – 24 kHz
Impedancia: 8 ohm
Érzékenység: 98 dB
Méretek: 241×1066×398 mm
Tömeg: 28,7 kg
Ár: 249 999 Ft/pár
Akciós ár: 199 999 Ft/pár
Forgalmazó: Invitone
Tel: 1/7867-422
www.extremeaudio.hu
