Döcögősen indult annak idején a CM sorozat karrierje Bowerséknél, az első generációtól meglepetésszerűen, utód nélkül váltak meg, hogy aztán rövid időn belül mégiscsak újraélesszék a klasszikus formát modern stílusjegyekkel ötvöző szériát. A második próbálkozás már biztosan beváltotta a gyártó reményeit, hiszen jó pár éve lényegében változatlan alapokon fejlesztgeti a kifogástalan eleganciájáról messziről felismerhető családot; munkájának egyik friss eredményét, a CM8-at járjuk most körbe kicsit alaposabban. Míg CM5 néven egy vadonatúj állványos típussal bővült nemrégiben a sorozat, addig a CM8 nem előzmények nélkül érkezett, őt tekinthetjük a visszavonultatott CM7 optimalizált utódjának, bár a gyártó inkább a nagytestű CM9 állódoboz diétás változatának nevezi. Az általunk is tesztelt (HFP68) elődmodell sem volt valami behemót, de a jövevény sokkal karcsúbb arányokkal büszkélkedhet, jó pár centivel magasabb és keskenyebb, alaposan visszavettek a bármiféle ívet és 90 fokostól eltérő szöget nélkülöző, közönséges hasábkabinet mélységéből is.
Nem úgy a kiviteli minőségből, ami ezúttal is osztályon felüli, mintha sportot űzne a B&W az összeszerelési tűrések szűkítéséből, itt sem spóroltak a PM1-nél (HFP93) művészi szintre vitt pontossággal, nagyítóval sem tudnánk a matt felületű rózsafa és wenge furnér mellett magasfényű feketére lakkozott külsővel is kapható CM8-on kivetnivalót találni, legalább annyira cute, mint compact monitor.
A háromutas rendszerbe kötött hangszórók krómozott, esztergált tartókeretükkel, fényes rögzítőcsavarjaikkal maguk is hozzájárulnak a részleteiben is igényes látványvilághoz, és persze a fülek kényeztetését sem hanyagolják el. A 25 mm-es alumíniumötvözet dóm csipogó nem különösebben szorul bemutatásra, a Nautilus rendszerű, vagyis a membrán hátrafelé irányuló sugárzását, vibrációit csillapítóanyaggal töltött, precízen illesztett csővel elnyelető konstrukció közismerten kiváló képességű, színezetlen, hatékony hangkeltő. Alatta a pontos képalkotás miatt a csipogó közelségét keresve annak szó szerint a tányérjába harapó, 13 centis középsugárzó maga a rendszer kulcsfigurája. Persze nem a kevlárból szőtt, gyantával impregnált, polimer bevonattal csillapított membrán miatt, azt még a '70-es években rendszeresítették, a lényeg most az FST technológia, vagyis a rögzített felfüggesztésű kónusz, amit a 800-as sorozaton dolgozva fejlesztett ki a B&W. A megoldásban a szabályozott, viszonylag hosszú munkautú membránmozgást lehetővé tevő, de magát a mozdulatot pontosan lekövetni képtelen, s így a hatékonyságot visszavető peremet elhagyva, közvetlenül a tölcsér anyagát tartja a kosár, a középsugárzáshoz szükséges apró kitéréseket és a kellő csillapítást a kónusz külső szegélyét támasztó keskeny, habszerkezetű betétgyűrű biztosítja. A belső légáramlást minimálisan befolyásoló kosárral szerelt, kis helyigényű neodímium mágnessel ellátott FST meghajtó egyetlen hátránya a csekély mélyátvitel, ezért csak háromutas rendszerben alkalmazható, cserében középtartománya gyorsabb, hatékonyabb, részletezettebb, hasznos frekvenciatartománya felfelé kiterjedtebb, a hagyományos típusoknál jóval tovább, egészen 4 kHz-ig kitart, itt veszi le róla a terhet a keresztváltó. Míg a CM7-ben egyetlen 165 mm-es mélysugárzó dolgozott, karcsú örökösébe csak 130-as fér, ezért itt két, papír-kevlárszál-műgyanta elegyből préselt membránú dohogóé a főszerep 350 Hz alatt.
Magasságához képest meglehetősen csekély alapterülete miatt egyszerű, szögletes, de szépen kivitelezett, matt feketére festett talapzatán áll csak megnyugtató stabilitással a CM8, aljába acéltüskék vagy padlókímélő műanyaglábak csavarozhatók. Hátul régi ismerősként köszön vissza a légáramlás turbulenciáit a golflabda felületét utánozó mélyedéseivel kioltó Flowport reflexnyílást és a kétszer két pár, aranyozott felületű banánaljzatot magába foglaló egyen-terminál. Természetesen nem maradunk hangszóróvédő selyemkeret nélkül sem, a színváltozattól függetlenül fekete fröccsöntött műanyag készség szemet zavaró rögzítési pontok nélkül, mágnesesen tapad fel a helyére.
Hangminőség
Finom, érzékeny, bársonyosan lágy hanggal lep meg a CM8, miközben a hegedűversenyt játssza, harmonikus a dallamvilág, pihentetően nyugodt a légkör, de nem unalmas vagy színtelen. Kellemesen sima, kockázatkerülő a hangvétel, tartózkodik a túlzásoktól, nem igyekszik populista módra jó nagyot dobni, marad a kiegyenlítettségnél, a hitelességnél. Fúvós-vonós hangjai barátságosak, nem kivétel ez alól a szólista sem, aki nem emelkedik ki szupersztárként a háttérből, inkább együtt lélegzik kíséretével, nagyon egységes, összefüggő produkciót kanyarítanak elénk. Bár hangsugárzónk nem az a kínos alapossággal szöszmötölő típus, egyáltalán nem bánik szűkmarkúan a részletekkel, de még a nem zenei információkat is beágyazza a muzsikába, nem kell feszülten figyelnünk, hogy feltűnjenek a köhintések, a csörrenések, a székek nyikorgása, mégsem tűnnek különösebben lényegesnek, nem élnek önálló életet, csak a hangulatfestéshez járulnak hozzá. Igen kifinomultak, alaposak a halk hangok, eszünkbe sem juthat, hogy bármiről lemaradnánk a hangsugárzó miatt, egyedül talán a nyíltságát lenne érdemes fokozni, elég messze van attól, hogy túlfényezettséggel vádolhatnánk. Dinamikájára nézve is abszolút teljes értékű a csinos kis Bowers-pár, a kivezérlési csúcsokat módszeresen közelíti meg, nem kapkodja el a dolgát, de azért azt sem mondanánk, hogy túl nehézkesen gyürkőzik a tuttiknak, megfontoltan építi fel a hangnyomást, megvan hozzá az ereje, hogy ne lendületből érkezzen, masszív, megfogott a fellépése, biztosan tartja magát, az erőteljesen doromboló üstdobok ugyan még gombócosak egy kicsit, de ezt jóindulatúan írjuk a kevés üzemóra számlájára. Egyedül térhatásban nem alkot emlékezetest a hangdoboz, persze nem rossz a kimondottan széles hangszínpad, a pozicionálás is biztos a maga módján, mégsem kiemelkedő a sztereóhatás, lehetne levegősebb, közvetlenebb, határozottabban dimenzionált a megjelenítés. Bocelli Verdi-albumával valahogy aztán mégiscsak erőre kap a téralkotás, határozottan kinyílik a színpad, mintha függöny mögül szólt volna idáig a zene. Nagyon összekapja magát a nagyzenekar, kimondottan agilisen, ütősen játszik, jóval frissebbek az Izraeli Filharmonikusok a New York-iaknál, még a hiányolt nyíltságot is meghozzák, viszont maradnak a barátságos hangvételnél és az átfogó, egységes megszólalásnál, nem tűnik úgy, mintha kizárólag a tenorról szólna a lemez. Persze ő is hozzáteszi a magáét, frissen, élénken, dallamosan zengve énekel, pazarul tartja ki a magas hangokat, nyelvleckébe illően gondos az elbeszélő részek hangképzése, most érezhetjük, hogy nyugvópontra érkeztünk, nem lehet belekötni az előadásba, de legalábbis nem esik jól hiányosságokra vadászni, ami mindenképpen jó jel a hosszú távú együttélésre nézve.
Szerencsére ugyanezt a vonalat folytatja a rendszer a Pawnshop-koncerten is, világos, tiszta és levegős a helyszín, a banda előadásmódja közvetlen. Az eddigieknél jobban kibontakozó sávszélek felső részével nagyon elégedettek lehetünk, a magasak tipikus Bowers-es vagy inkább Nautilus-os fényben csillognak, diszkrétek, de nem tompák, ízesen fémesek, de nem szikrázóan kemények. A mélyekkel viszont továbbra sem lehetek maradéktalanul kibékülve, igyekszik a nagybőgő derekasan, de túl mélyre egyelőre nem merészkedik, javarészt a felsőbasszus tartományban domborít, nem is kicsit, a szükségesnél kiemeltebbnek tűnik a jelenléte. Idáig sem volt egy cseppet sem durva a stílus, de Sting markáns hangú Mercury Falling-ja még a vártnál is szelídebben szól, a nyitódal máskor ostorozó pergőütéseinek most híre-hamva sincs, az ének is dallamával bizonyít a hangerő helyett. Még alaposan felhangosítva is jól tolerálhatók a közepek, nem kiabálnak, a basszus is egyenletes, a megbízható cinek finoman pengnek, az egész produkcióból árad a magabiztosság, a stabilitás, az ezredszer hallott számok is izgalmasak, nagyon hangjára talál a CM8. A jól definiált, kifinomult hangszerek kedvéért belehallgatunk kicsit a Guitar Trio lemezbe, ahol lágy, laza húrok keltenek könnyed, laza hangulatot, pazar részletezéssel, szélesre tárt térrel, vérbeli háromdimenziós hatással. De tud ám vadulni is jólnevelt hangdobozunk, megilletődöttség nélkül megy neki a Deep Purple-nek, a maga módján szinte tombol, jól megmarkolja a gitárszólót, átható a Hammond, erőteljes és tiszta az ének, a basszus, ha nem is kigyúrt, de van súlya, dallama, most rocker a CM8, még ha élre vasalt is.
Ajánlás
Bár elképzelhető, hogy B&W-tulajdonosként van bennem némi elfogultság a Bowers hangsugárzók irányában, mégsem hinném, hogy enélkül kevésbé lenne szimpatikus darab a CM8, hiszen mindene megvan, ami a sikerhez kell. Legkevésbé sem harsány, inkább feltűnően elegáns megjelenésével először az elsődleges érzékszervet fogja meg, aki meglátja, az hallani is akarja. Választékos, dinamikus, különböző műfajokhoz jól alkalmazkodó hangjával aztán rabul is ejti az óvatlan kíváncsiskodót, akinek persze a közepes alapterületű nappalijába is kiválóan illene a már meggyőző méretű, mégis szerény helyigényű hangdoboz. Végső érvként pedig megmutatja nem éppen bagatell, ám bőségesen ellentételezett árcéduláját, és hifista legyen a talpán, akinél nem ér célt a csábítás. Bár más okokból is kifolyólag, de nekünk sem sikerült közömbösnek maradni, úgy tűnik, vendégből munkatárssá válik a CM8, és reményeink szerint még számos teszt közreműködőjeként bizonyítja rátermettségét.
B&W CM8
Frekvencia-átvitel: 69 Hz – 22 kHz
Impedancia: 8 ohm
Érzékenység: 88 dB
Méretek: 165x960x277 mm
Tömeg: 19,5 kg
Forgalmazó: Aymara Kft.
