Valamikor a kilencvenes évek közepe táján a digitál - analóg átalakítók reneszánszukat élve igazi slágertermékeknek számítottak. Akkoriban magára valamit is adó audiofil gyártó a középkategóriától felfelé kizárólag csak (minimum) két dobozos lejátszókat épített, s az alsó kategóriás CD játszók hangjának feljavítására is számtalan olcsó típus született, mint például az azóta már megszûnt és feledésbe merült nevûAudio Alchemy szinte zsebben elférõ gyártmányai. Aztán az évtized - évszázad - évezred végén, nagyjából a DVD játszók széleskörû elterjedésének kezdetekor a DA konverterek legtöbbje valamiért eltûnt a porondról, a drága lejátszók újra egy dobozba költöztek, s a szuper mini kategória képviselõi közül is alig maradt meg néhány darab.
Pedig szerintem pont ebben az idõszakban lett volna csak igazán létjogosultsága a jó minõségû megfizethetõ átalakítóknak, hiszen az igényesebb zenehallgatók nagyon hamar rájöttek, hogy a reklámszlogenek ellenére a DVD játszók korántsem zenélnek olyan szépen, mint a CD játszók, viszont a nagyobb adatmennyiség kezelés miatt általában precízebben megépített mechanikájuk kifejezetten alkalmassá teszi õket futómû szerepre. Utóbbi állítás igazával mi is több alkalommal szembesültünk, legfõképpen akkor, amikor a DV7010-es Marantz DVD-t összekötöttük a 2 millió forintos MSB Platinum DAC-kal, s szinte tátva maradt a szánk. Mindent egybevetve a DA konverter manapság igazi hiányterméknek számít, pedig az utóbbi években forgalomba került számtalan DAT magnó, MD rekorder, DVD játszó és egyéb digitális kimenettel rendelkezõ kütyü legtöbbje bizony igencsak megérdemelne egy kis tuningot.
Christian Bubendorf Párizs közelében elhelyezkedõ Ceres Electronique nevû cége a római mitológia mezõgazdasági istenérõl kapta a nevét, (mifelénk stílszerûen egy sütõipari céget hívnak így), a fõ tevékenységi körüknek számító csöves erõsítõk gyártása mellett az Elysa DA konverter afféle könynyû digitális kiruccanásnak mondható. Külsõleg a készülék olyan 12 egy tucat jellegû, divatot nem különösebben befolyásoló és követõ fajta, belsejében viszont kimondottan érdekes megoldásokat találunk. Kisméretû (végül is mini DAC-nak hívják) feketére eloxált frontlapján kezelõszervként mindössze egy hangerõszabályzónak tûnõ hálózati kapcsolót találunk, kék színû feliratok és hozzájuk passzolóan két kék színû LED társaságában. Közülük az egyik a bekapcsolást jelzi, a másik pedig, ha már franciák vagyunk, legyünk különcök alapon minden más modelltõl eltérõen nem az "élõ" digitális kimenettel való összekapcsolódást, hanem éppenséggel az "üresjáratot" indikálja. A nemes egyszerûség a fa berakásokkal díszített dobozka hátulján is folytatódik, a "nemességet" a minõségi aranyozott RCA aljzatok jelzik, az "egyszerûséget" pedig az a tény, hogy az Elysa mindössze egyetlen digitális bemenettel rendelkezik. Igaz, hogy az legalább az általában jobb minõséget nyújtó koaxiális rendszerû, de mit tegyenek azok, akiknek CD illetve DVD játszóján véletlenül csak optikai kimenet van, (ami az olcsóbb kategóriákban nem ritka), azokról már nem is beszélve, akiknek ne adj Isten kettõ digitális forrásuk van, amit egy füst alatt fel szeretnének javítani. Hát nem fogják!
A mûszaki háttér kommunikációját tekintve a Ceres is a "nem mondunk szinte semmit" mentalitású gyártók közé tartozik, emiatt meglehetõsen szerény információmennyiség áll rendelkezésünkre, annyit azonban kiderítünk, hogy az Elysába kerülõ jelek Cirrus Logic CS8412 átalakítók és TDA 1305-ös mûveleti erõsítõk "kezei" közé kerülnek, majd utánuk következik az egyedi megoldás, vagyis a Lundahl LL1538XL transzformátorokból megépített analóg hangkimenetként funkcionáló paszszív puffer fokozat. A "különcködés" azonban ezzel még korántsem ér véget, ugyanis a készülék a gyártás utolsó fázisában még átesik az OSH cég hétpecsétes titokként kezelt felületi mikro indukciós kezelésén is, így minden bizonnyal tökéletesen fitt állapotban hagyja el a "gyárat".
Viszonyítási alapként a jó hangú, bár inkább "hifis" mint audiofil erényekkel büszkélkedõ, közepesen árazott Marantz DV-4500 DVD-t, majd jól bevált teszt CD játszónkat kötöm be. Elõbbi hangzását a mini DAC a szaxofon-zongora kettõs felvételén teltebbé, természetesebbé, levegõsebbé és látványosan életszerûbbé varázsolja. A hangerõt viszont folyamatosan módosítanom kell, mivel a DAC egy kicsit hangosabban szól, de mint rövidesen kiderül nem csupán a hangereje, hanem ezzel együtt a dinamikája is érezhetõen nagyobb, ráadásul a hangszerei testesebbek is. Barátságos tónusú megszólalása az erõteljesség dacára egyben lágyabb is, részletezõ készség terén pedig a DVD olyan mellette, mintha azon valami tömörített formátum szólalna meg, melynél az adatmennyiség korlátjai miatt levágtak néhány "kevésbé fontos" részletet, mint például visszhang, lecsengés, vagy háttérzörej. Mint már megszoktam, a különbségek a DAC-ról a DVD-re visszatérve sokkal erõteljesebbek, ilyenkor mindent eldöntõ érvként az utóbbi hallgatásától kissé el is megy a kedvem, még annak fényében is, hogy a DAC legfelül nagyon óvatosan lekerekíti a Marantz által produkált népkábító csilingeléseket, s transzparenciáját tekintve nem tartozik a kategória legnagyobb menõi közé.
Ugyancsak B-A tesztben hallgatva a Mozart ária énekesnõje kedvetlen, talán hazamenne már, a fuvolák ezüstössége megkopik, a vonósok színtelenebbek, s a színpad is kisebbnek tûnik. Fénytelenebbek a Los Calchakis gitárjai is, a szöszözések, zörgések jó része elsikkad, ráadásul az énekesek sem olyan lelkesek, mint az elõbb, emiatt a felvétel megkapó atmoszférája jókora csorbát szenved. Terje Rypdal a dinamikai különbségekbõl, valamint a DAC sokkal különb basszusjátszó képességébõl nyújt igencsak szemléletes ízelítõt; a DVD-n a basszusgitár sokkal soványabb, s a dobos kezébõl is kifogy az erõ, mindennek tetejébe még a stúdió visszhangosításnak sincs kedve visszhangozni. Tulajdonképpen ez a felvétel mutatja meg számomra azt is, hogy dinamikus és erõteljes karaktere dacára az Elysának valamiért mégsem a pop-rock az igazi szakterülete, mert bár élvezetesen lejátssza, de nem érzem rajta, hogy igazán szeretné. Sokkal inkább kedveli Shubert Stabat Materét, amelynél valódi érzelmeket és áhítatot jelenít meg; hozzá képest a DVD-n ez a mû úgy hangzik, mintha az újra összeállt munkásõr kórus adná elõ, egy esõs kommunista szombaton egy szál kolbászért és egy üveg kovászos uborkáért.
Gyors váltás, és jön a CD-17, ami úgy tûnik, már nagyjából azonos súlycsoportot képvisel. A karakterük persze némiképp eltér, és az Elysa testesség és természetesség elõnyének egy része is megmarad, a részletezõ képességben immár méltó partnernek mondható Marantz viszont kissé nyíltabb, szóval itt már azért máshogy nézne ki a feljebblépés. Ezen eredmény fényében úgy vélem, hogy az Elysa jó mechanikájú lejátszóval párosítva nagyjából 3-400 ezres CD hangzást képes produkálni, ráadásul a nagyon kellemes és barátságos, vagyis a hosszútávon is jól hallgatható fajtából. A DVD-4500 kategóriáján felül álló zenei hangzásán éppen ezért mérföldeket javít, így nem kétséges, hogy a kevésbé jó hangú DVD és CD játszók minõség hozamát egy ilyen készülék beszerzése igencsak megnövelheti, legfõképpen akkor, ha a tulajdonos túlnyomórészt különbözõ hangszeres mûfajokat hallgat, amik általában amúgy is a gyatrább berendezések Achilles sarkának szoktak számítani.
