Az amerikai székhelyű Harman birodalom hallgat az idők szavára, a csoport H/K márkája, a sztereó műfaj hajdani nagy alakja ma már elsősorban multicsatornában és multimédiában erős, „egyszerű” hifi készülékeit a legtöbb versenytárshoz hasonlóan mérsékelt lelkesedéssel fejlesztgeti; komolyabbik sztereó integráltjával mégis bebizonyította, hogy a hagyományos géposztályban is tud még mindig nagyot alkotni, ha akar.
Ahogy a múltkor, a HK/HD 980-pár (HFP79) kapcsán megjegyeztük, nem cifrázza túl a dolgot a gyártó sztereóban, integrált erősítőből kétfélét készít: a méltányos árú alaptípust és a vele, mint ki fog derülni, legfeljebb formatervben összevethető nehézbombázót. Első ránézésre mondjuk semmi különöset nem tartogat a HK 990, az ismerős, kimondottan elegáns, koromfekete ruha jól palástolja tekintélyes méreteit. Lekerekített oldalélű előlapján ott az összes, korábban már megismert kellék, az alig észrevehető, vékony gombok a semmi vizet nem zavaró, apró felirataikkal, az ilyen méretarányok mellett már kissé csenevész, de szépségdíjas hangerőszabályzó és a méretes, kétsoros, pontmátrix kijelző – szóval a külsejétől nyugodtan elmehetne akár házimozi erősítőnek is. Ugyanez érvényes a távkapcsolóra, ami már picit túlzó méretű, de nívós darab, gumis tapintású testtel, apróbb gumi- és nagyobb, fényes akrilgombokkal, sajnos háttérvilágítás nélkül.
Alaposabban körbeszaglászva azonban kezd egyre érdekesebbé válni a készülék, az igényességből például nemcsak a szem előtt levő helyekre futotta, felülnézetben is elsőrangú látványt nyújt, na meg ígéretest is az öblös átmenőnyílásokkal megszellőztetett hűtőbordázattal és a perforált tetőlemezen átsejlő, előre tolt toroid trafó párral, megvan, mitől a közel negyedmázsás tömeg. A hátlap hasonlóan bizalomgerjesztő, főként mennyiségi, de minőségi szempontból is, már-már AV receiver-i számban sorjáznak itt az aranyozott aljazatok. Először is, normál vonalszintű analóg bemenetből kapunk hat pár RCA-t, a CD-hez választható szimmetrikus(!) bejárat is, phonóból pedig külön, az ígéretek szerint audiofil minőségű MM és MC készlet kínálja magát. Ritka lakó a digitális interfész az ilyen vidéken, itt belőle is van ki- és bemenet, utóbbiból több, mind a kétféle (optikai, koax) formában. A támogatott jeltípus(ok)ról írott információ nincs, lényeg, hogy a 44.1/16-ot elfogadja, és jól jöhet még, hogy az analóg források átkonvertált hangja a digitális kimeneten is megjelenik. Ezek után az előfok-kimenet, a masszív, duplázott pár banánaljzat a hangsugárzók számára, az IEC tápaljzat és a majdani szoftverfrissítésre módot adó soros port már nem kelthet feltűnést, az arra alkalmas (praktikusan H/K gyártmányú) CD játszónak átadható szinkron-órajelre és a megkettőzött mélycsatorna ki- és bemenetre(?!) azonban illik legalább egy pillanatra rácsodálkozni.
Mivel a H/K mindezekkel a szolgáltatásokkal jócskán továbbmozdult a „normális” integrált erősítők számára kijelölt pontról, setup menüről is gondoskodnia kellett a hangsugárzók beállításához és a bemeneti csatlakozók hozzárendeléséhez. Ennyivel azonban nem érte be, hanem átemelte a házimozi rendszerekben elterjedt mikrofonos mérőrendszert is. A Harmannál EzSet néven futó, itt 2.2 csatornát kezelő mechanizmus pont úgy működik, mint az AV receivereknél, és feladata is ugyanaz: kiegyenlíteni a szoba akusztikai viszonyai miatt az optimálistól esetleg (szinte bizonyosan) eltolódott frekvenciamenetet. Az eljárás használata természetesen opcionális, összesen ötféle hallgatási mód közül választhatunk, ebből három az EQ-é, aszerint, hogy csak a mély, a mély- és közép, vagy a teljes átviteli sávot szeretnénk kiegyenlítve hallani. Ha mégsem tartunk rá igényt, de digitális műsorforrást hallgatunk, vagy analógot ugyan, ám eléggé el nem ítélhető módon élni akarunk a hangszínszabályzási lehetőséggel, akkor a DSP mód a miénk, ilyenkor a hangminőségért duál mono konfigurációban működő, 4. generációs RLS konverziós technológiát alkalmazó AD1955 DAC-pár felel. Számunkra a lényeg mégis a kizárólag analóg bemeneti jel esetén választható Direct Path, amivel teljesen kikerülhetjük a digitális szekciót. És innentől fogva már nincs miért aggódni, hiszen a munka dandárját nagy sávszélességű, nagy áramkapacitású (±200 A), minimális negatív visszacsatolású végerősítő fokozat végzi, ami mellesleg a H/K történetének legnagyobb teljesítményű, integrált modellbe épített végfoka. A csatornánkénti 150 W már önmagában sem kevés, az új, belső hőmérsékletérzékelője miatt valós időben vezérelhető ThermalTrak kimenő tranzisztorok azonban dinamikusan 220 W teljesítményhatárt biztosítanak, amihez 15.000 μF háttérkapacitás áll rendelkezésre. Erősítőnk üzembiztos működéséről alapos, többszintű, és ami a legfontosabb, áramhatárolótól és reléktől mentes, vagyis hangminőség-barát védelem gondoskodik, így nem kell félteni a végfokot rövidzártól, túlterheléstől, a hangsugárzót pedig a veszélyes szintű egyenáram-komponenstől.
Hangminőség
Digitális bemenetek ide, EzSet oda, szóba sem jöhet, hogy elsőnek ne analóg direkt üzemmódban, klasszikus zenével tegyük próbára az erősítőt. Nagyszabású, súlyos megszólalással válaszol a felkérésre a HK 990, méltóságteljes, kicsit talán ráérős is, de zökkenőmentes, abszolút tempóban levő az előadásmód. A közepek nyíltak, világosak és telített színezetűek, abból a lágyan barátságos fajtából valók, amik egy cseppet sem szálkásak vagy érdesek, ellenben nagyon megnyugtató hangulatot árasztanak. Magabiztos a részletezés, élő a hang, kétség sem fér a hitelességhez, a zeneiséghez. A megindulások mondjuk nem túl lendületesek, viszont megállíthatatlanok, hatalmas energiatöltet formájában öltenek testet az idáig is egyértelműen érzékeltetett bőséges erőtartalékok. Mélyekkel telítődik a levegő, mégsem nyomasztó a hatás, inkább csak a magabiztosság, megbízhatóság egyértelmű érzetét kelti. A basszushoz illően rendkívül kiterjedt színpadképet nyit erősítőnk, az egész szobát, sőt, a házat tölti meg hanggal, majdnem teljesen körbevesz az egyértelmű felállású zenekar, erősen kérdésessé teszi a többcsatornás zenehallgatás értelmét. Kimondottan harmonikus a hangzás, kiegyensúlyozott a szólista-kíséret viszony, a dinamika meg egyenesen lenyűgöző, a hegedű halk sóhajaiból szinte fájdalomhatárig hajtott, de a torzításhatárt meg sem közelítő tuttik fejlődnek fel, semmilyen szinten nem hagy maga után hiányérzetet a produkció. Az opera magabiztosan zengő tenorja erőteljes, mégis teljesen komfortos, nagyon összeszedett, egészségesen stabil. Továbbra is pompás a dinamika, elsöprően határozottak a kivezérlési csúcsok, cseppet sem erőlködik, csípőből vágja ki őket a rendszer. Nemcsak az erő, a felbontás is a helyén van, átjön a műfaj sava-borsa, esetleg egy picit gazdagabb, mélyebb érzésű közepekkel lehetne fokozni a hatást. A kamarazenekar és az orgona közös fellépése még inkább a HK 990-nek való csemege, megvan a vonósokhoz szükséges kifinomultság és a legsúlyosabb regisztereket is megmozgató tüdő, olyan mélyhullámokat terít, hogy belesűrűsödik a levegő és beleborsódzik a hát. Jó a jazzkoncert is, igazán nem tehet róla a banda, hogy az iménti katarzisnál nem tud nagyobbat dobni. Megmarad hát az igényes szórakoztatásnál, ebben a szerepben pedig hibátlanul teljesít, a basszus a helyén, ahogy kell, csak most gyors is, nemcsak nyomatékos, a közepek változatosak és játékosak, a magasaknak viszont hozzájuk képest most valahogy nem jön össze a dolog, hiába fedetlenek, nem elég hitelesek, szikár hangjukban nincs meg maradéktalanul a fém valódi pengése. A pop újra egészen kiváló, egyszerre feszes és lüktető, nyílt és egyenes, meg persze imponálóan torzítatlan. Tekintélyes hangnyomást produkál, de egyáltalán nem üvölt, rendkívül kiegyensúlyozott, nincs túltöltött frekvenciatartomány, félelmetesen tiszta és élénk, igazi nagyágyú, te jó ég, mit fog ez szólni metállal? Hát, azzal pusztító, nincs rá jobb szó, előbb felöklel, aztán megtipor, közben átjárja a lágyrészeket az ütem, és már a csontokat próbálgatja, teljesen készen van tőle az ember. És ráadásul büntetlenül tombolhat, a legtöbb erősítő nem bírja eddig pihenő nélkül, még szeretett Meridianunk is ki szokott kényszeríteni egy kis szünetet. Nem úgy a H/K erőmű, ami hősugárzóként felfűtve dolgozik rendületlenül, csak győzzék vele a lépést szegény hangsugárzók.
Elég magasra teszi tehát a lécet az analóg szekció, a fedélzeti DAC és DSP közreműködésével azonban már nem ilyen szép az élet, legalábbis, ha az AA Paganini a digitális hangforrás. Vagy az ő DA konvertere a kifinomultabb, vagy a digitális utómunka nem az igazi, de ha az erősítőre bízzuk az átalakítást, zártabbá válik a középsáv, kicsit összezavarodik, modulált lesz az összhangzat, kopogósabb a basszus, bágyadtak a magasak. Önmagában tulajdonképpen egészen tisztességes a hangminőség, de így, az analóg átvitel után hallgatva nagyon visszakívánkozik az üzemmód-választó a Direct Path állásba. Az EQ mód, annak is a teljessávú változata viszont egyáltalán nem válik be, kár is rá szót pazarolni, annyira magas az alapzaj, zavart a hangkép, hogy szóba sem jöhet zenehallgatásra.
Ajánlás
Igaz ugyan, hogy a H/K házimozi erősítők a műfaj legjobbjai közé tartoznak, mégsem számítottunk rá, hogy sztereóban is ekkorát tud dobni a gyártó. Nem is vagyok gondban az ajánlással, hiszen leginkább magamnak tudnám ajánlani a készüléket: kellően kifinomult és zenei, ha hangszeres műveket játszik, bődületesen erős, fáradhatatlan és kiegyensúlyozott, ha teljesítményre van szükség, ráadásul még ránézni is kellemes. A digitális szolgáltatások javát mondjuk kicsit feleslegesnek érzem, de zavarni nem zavarnak, ezért aztán nem túlzás a megállapítás: a HK 990 úgy jó, ahogy van.
