A Rotel európai ízlésvilágra szabott 02-es sorozata valódi friss színt hozott a középosztálybeli sztereó elektronikák nem túl eseménydús világába. A valójában 01, 02 és 03 típusjelekkel ellátott egységekből álló széria tiszta vérvonallal büszkélkedhet, hiszen manapság alig van példa arra, hogy egy újonnan bevezetett modellcsalád nélkülözné a közönségcsalogató házimozi készülékeket; a sztereó zenéhez hű rendszerépítők számára a külön területet képviselő analóg lemezjátszótól eltekintve viszont minden komponens rendelkezésre áll.
RC-03
A tavaly októberben az RCD-02 lejátszóval párba állítva bemutatott RA-01 integrált erősítőhöz képest jószerével csak a távvezérlő hozzáadásával megnövelt kezelési komfortban nyújt tényleges továbblépési lehetőséget a soron következő RA-02 integrált típus, a még tisztább hangot, de főleg a nagyobb teljesítményt keresők számára az RC/RB-03 elő-végfok együttes lehet a valóban üdvözítő megoldás.
Bár az RC-03 kontroll erősítő megkapta az RA-02 távvezérlő-rendszerét, szolgáltatásban még ezzel együtt is kevesebbet nyújt, mint testvérei. A purista szellemben elvégzett finomításnak áldozatul esett hangszínszabályzókat azonban aligha fogja megkönnyezni a célközönség; sőt akkor sem estek volna kétségbe sokan, ha a következetességet folytatva az archaikus monitorkapcsoló és a nélkülözhető balansz-szabályzó is lemaradt volna a készülékről. De ne legyünk telhetetlenek, már az ily módon letisztított, karcsú, frissességében is klasszikus szépségű, szaténfényű ezüstre festett, homokfúvott alumínium előlap is igen kellemes látványt nyújt.
A hátlapon kikerekedő extralista tovább emeli az RC-03 tekintélyét. Alapesetben 6 vonali bemenete van, de kérésre a phono inputot is nagyszintű bemenetté alakítják. Nem hiányzik róla a magnó kimenet, a kettős erősítésben gondolkodók dolgát pedig a megduplázott előfok kimenet könnyíti meg. Akár két végfok ki-bekapcsolásához is biztosít 12V-os triggerjelet, ha pedig az IR szenzorja tartósan takarásba kerül, külső infrajel-vevő is csatlakoztatható hozzá. Ugyan nem földelt hálózati bekötésű a berendezés, azonban ettől függetlenül IEC tápaljzattal szerelik, így nincs akadálya a tápkábel-tuningnak sem.
Érdekességképpen megemlítendő, hogy a szokásokkal ellentétben valódi hálózati kapcsolója nincs az erősítőnek, az előlap stand by gombja valóban csak a készenléti állapotot kapcsolja, a pihenő helyzetre pedig mindössze a bemenetválasztó és a hangerőszabályzó kialudt LED-je hívja fel a figyelmet.
A szürke, hétköznapi távvezérlő külseje messze elmarad a fődarab stílusossága mögött, viszont teljhatalmat biztosít felette: pontos célzás nélkül is megmozgatja a motoros hangerőszabályzót, van rajta némítási és természetesen bemenet-választási lehetőség, valamint kezeli a CD lejátszót és az RT-02 névre hallgató rádiótunert is.
RB-03
A teljesítményerősítő szép világosszürkére festett lemezzel borított háza mindössze két centivel magasabb az előfokénál, így még mindig könnyed vonalakkal bír; a kezelőszervek hiánya miatt nála kevésbé marad észrevétlen a bemetszett előlap hármas tagolása. Belsejében - az RC-03-hoz hasonlóan - házon belül gyártott toroid trafó képezi az alacsony impedanciájú, nagykapacitású szabályozott tápegység alapját; a nyomtatott áramkörök szimmetrikus jelvezetése precíz időzítést biztosít; a kulcsfontosságú pontokra fémfilm ellenállások, polisztirol és polipropilén kondenzátorok kerültek. Ha két darabot használunk a végfokból, a kettős erősítés alternatívájaként monoblokként is beüzemelhetjük őket, a kimenő fokozatok ugyanis néhány jumper átállításával hídba köthetők, ekkor 1x180W teljesítmény áll rendelkezésre 4 ohmon. Az állapotra az előlapon világító LED figyelmeztet. Az ő hálózati kapcsolója már valós főkapcsoló, de nála is találkozhatunk szokatlan megoldásokkal. Először is bekapcsoláskor nincs késleltetés, a gomb megnyomásának pillanatában máris harcra kész az erősítő, mégsem tapasztalható kellemetlen bekapcsolási jelenség. Leállításkor pedig hiába szűnik meg a hálózati feszültség, a puffer még jó néhány másodpercig győzi energiával, s a zene csak szép lassan hal el.
A "monosításon" kívüli egyetlen plusz szolgáltatásért a hátlaphoz kell fordulnunk, itt találjuk a kapcsolható triggerjel - feszültsége 3-tól 30 Voltig terjedhet - be- és kimenetét, amelyek használatával felszabadulunk a fáradságos kézi kapcsolás terhe alól. A hangsugárzók nem túl esztétikus műanyag csavarral szerénykedő banánaljzatait középre csoportosították, viszont az érintkező felület itt is aranyozást kapott, éppúgy, mint a bemeneti jel egymástól jól elszeparált RCA csatlakozói.
Hangminőség
Szimfonikus zenével indul a műsor, a természetes hangvételű zenekar testes megszólalású, némi könnyedséget hiányolok is a hangzásból. A nagyobb hangerőn túlburjánzó basszus időnként rátelepszik a dallamra, visszafogja a tempót, ingataggá teszi a ritmust. Ettől eltekintve igen természetes a megjelenítés, valósak a hangszerek, különösen a szép fúvós-vonós tónus hívja fel magára a figyelmet. Nagyon informatív a hangkép, kellően finom, de nem kényelmetlenül sarkos a részletezés, nyílt a színpadkép, valahogy mégis úgy érezni, mintha nem szakadna el a muzsika maradéktalanul a hangdobozoktól, mintha nem lenne teljesen felszabadult a játék. Az operafelvételen viszont már nyoma sincs e gyengeségeknek, a kifogástalan tisztasággal, élénkséggel éneklő tenort sokkal könnyedebb, koncentráltabb zenekar kíséri, amely azért nem kárhoztatja magát asszisztáló szerepre, s így kétpólusú, felelgetős jelleg helyett kiegyensúlyozott, finoman árnyalt képet mutató előadásban lehet részünk. Szóló zongorajátékát két lábbal a földön álló stílus jellemzi, a szentimentalizmus eszközeit kerülő, édeskés dallamoktól mentes, határozott, karakán előadásmódban játszik, amelyet biztos tempó és erőteljes, de azért távolról sem tolakodó hangszerkezelés fémjelez.
Akusztikus jazzre áttérve tovább erősödik a jelenlétérzet, igen-igen valóságszagú a műsor, nincsenek megregulázott, elsimított cinek, megszelídített dobok, kozmetikázott szólók, így szinte kifogástalan az élőzene hangulata. Egyedül talán a színpadkép nem hozza a maximumot, széles sztereója lehetne még pontosabban berendezett, még nagyobb térmélységgel felvértezett. Dinamikában viszont igen erős a Rotel duó, de a hasznos hangerőtartománnyal sem lehetünk elégedetlenek, már középállásban is meggyőző hangnyomást produkál, az ember rendesen a mellkasában érzi a bőgő lüktetését és a dobbeütések erejét, tovább hajszolva pedig csak fokozódik az intenzitás, miközben hiába fülelünk torzítás, vagy a bizonytalankodás más egyéb jelei után kutatva. Még a stúdiópop is - már amennyire lehetséges - élő jelleget ölt, rockosabb felvételeken pedig megacélosodik a hang, remekül átjönnek a kemény basszusfutamok, a fémes gitárszólók.
Ajánlás
Az elő-végfok együttes kapcsán csak ismételni tudjuk magunkat, az általuk nyújtott, szélsőséges körülmények között is megbízható hangminőség és a megnyugtatóan kifinomult külső eleve sikerre van ítélve a sztereózás hívei között, de a többcsatornás hangzásban csalódott zenekedvelők szimpátiájára is méltán számíthat.
