A német high-end gyártó olyat lépett az új készülékével, amelyet nem mindennap látunk ebben a kategóriában, sőt, úgy általában az egész iparágban sem. Megszüntették két, majdnem azonos árú hálózati lejátszójukat és helyette egy új modellt kínálnak, jelentősen kedvezőbb áron!
A Musicbook 20 és 25 volt az áldozat, a helyükbe pedig a vadonatúj Source lépett. Két évvel ezelőtt pont én teszteltem a nagyobbik, 25-ös modellt, az 55-ös végerősítővel együtt, de külön is próbára téve, az alábbi konklúzióval foglalva össze a tapasztalatimat: „A MusicBook 25-nek maximálisan sikerült az, ami sok készüléknek kevésbé fekszik: bevon a zenébe, egészen szorosan, ami körbe ölel és burokként véd a külvilágtól.” A világ és benne a hifi állandó változásban van, főleg digitális fronton tempós a fejlesztés, a Source DSD pedig vadonatúj, alig három nappal az előtt tette fel Miklós a hírt, amikor már nálam is landolt a bontatlan készülék. Változás nálam is van, volt és lesz is: lecserélődtek a főbb komponensek, már másfajta rendszerben kell próbára tennem az új vasakat. Szeretem a jó hangú holmikat, a 25 DSD az volt, a Source bemutatása kapcsán inkább a kettejük közötti különbségeket mutatnám be, a pontos és tételes bemutatkozásért kattintsanak Miklós cikkére.
A két Lindemann megszólalásig hasonlít egymásra, de ami rögtön szembetűnik, az a Source-ról hiányzó slot-in CD nyílás, valamint az előlapi USB bejárat. Ami nem is hiányzik, csak a hátuljára költözött, ami egy kicsit kényelmetlenebb megoldás, de cserébe semmi nem töri meg az előlap egységét. A kompaktlemez lejátszástól sem kell elbúcsúznunk, bár szükségünk lesz hozzá egy külső USB-s DVD olvasóra, (Apple gyártmány is lehet), vagy egy hagyományos CD lejátszóra, amennyiben azt csak futóműként használnánk. A Source DSD is a japán Asahi Kasei Microdevices (AKM) DA konverterét használja, ám már nem a 4490-es, hanem az új 4493-as típust. A főbb paraméterek nem változtak, mindent lejátszik a hagyományos CD felbontástól a PCM 768 kHz-ig, vagy éppen a DSD 512-ig.
Az átlagosnál több ideig volt alkalmam a készülék meghallgatására, két különböző rendszerben is, amelyből természetesen a sajátomban hosszabb ideig. Kezdésnek elmesélném, hogy mit hallottam egy felső kategóriás Avantgard Acoustic összeállításban, ahol egy Lumin A1 szolgáltatja a talpalávalót Siltech kábelezéssel. A két lejátszó természetesen nincsen egy ligában, már csak az áraikat tekintve sem, de szónikus különbségek is vannak közöttük. A Lindemann valahol az A1 és a T2 között helyezkedik el hangban, nem szeretne annyira precíz lenni, mint a T2, de az A1 természetes puhaságát sem nyújtja. Hifis paraméterekben erős, helyenként sarkos és katonás, a hangszereknek nincs akkora kiterjedésük, mint az A1-nél, de a T2 szintjét simán hozza, annak digitális mivoltával együtt, mindezt remek felbontással, erővel és dinamikával. Azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy az AA rendszerbe roppant nehéz bármilyen más digitális forrást illeszteni, az A1 annyira passzol oda. A DSD-re történő felkonvertálása nagyon jó találmány, szerintem fejlődhetett a Musicbook 25 óta, mert most minden zenémet inkább felkonvertálva szerettem hallgatni, annyival természetesebben szólaltak meg a hangok a segítségével.
Saját rendszeremben, a sokkal hosszabb és bensőségesebb próba alatt más arcát mutatta meg a Source. Elsőként a jó öreg és nagyon kedvelt Dire Straits muzsikája került elő, a „Love Over Gold” lemezük, Tidal-ról. A Private Investigation gazdagon textúrált hangszerekkel szólalt meg, hosszú lecsengésekkel, és sötét csenddel, amiket gyors és erőteljes felfutású megindulások követnek. Az efajta rockzenét gyorsan, pörgősen, feszes és jó ritmikával párosítva adja elő. Emlékeim szerint a Source stílusa a korábbi melegebb tónushoz képest a semleges felé mozdult el, amit leginkább a precízségén keresztül lehet tetten érni. A készülék tökéletesen lejátsza a hálózaton tárolt DSD anyagokat is, aminek nagyon örülök, mert még mindig akad néhány olyan streamer a piacon, ami nem tudja ezt. Ben Webster „Old Betsy”-je volt a következő anyag, amit meghallgattam vele, ez egy DSD 5.6-os (DSD 128-nak is hívhatjuk) kódolású zene. A korábbi Dire Straits PCM jelfolyam volt, ezzel szemben Webster muzsikáján azonnal érződik az a folyékonyság, könnyed áramlás, ami a formátum sajátja és ami miatt az analóghoz is közelebb áll. A szaxofon finom hangja ezernyi árnyalatban pompázik, a hangszer minden kis rezdülése leválik a membránokról. A hangtér szeparációja tökéletes, és bár a szaxofon van a történések középpontjában, a Hammond orgona és a dobseprű finom játékát is engedi kibontakozni a Source. Az arányok helyesek, a zene összeáll. Érdekes dolgot figyeltem meg a meghallgatás közben, nem újdonság, de a térábrázolás ezen a felvételen nagyban befolyásolható a tápkábel cseréjével. Szépen leköveti a különféle ízlések és szándékok mentén készített kábeleket, a teszthez biztosított HiDiamond D3-as tápkábellel például testesebb, erőteljes és puhább basszust produkált, a mélységi térérzet nőtt, a szaxofon hangja viszont nagyon ellágyult a saját középkategóriás Siltech tápkábelemhez képest, amivel inkább pergőbb és sebesebb lett a zenekar hangja, a felbontás növekedése mellett.
Klasszikus zenére váltva indítottam el Stravinsky Tűzmadarát (88,2 kHz/24 bit) Dorati Antal dirigálásával, a DSD konverziót bekapcsolva (ha pontosak az információim, akkor DSD256-ra történik a felkonvertálás). A felvétel halk részei is jól hallhatók, nem vesznek el a „digitális csendben”, minden hangszercsoport tiszta és jól elkülöníthető, a lecsengések kitartottak és hosszúak, konkrétan az üstdob megütése és a teljes csend között több másodperc is eltelik, mindez jól érzékelhető és követhető! A fúvosók játéka lágy, de az összkép továbbra sem meleg, inkább semleges, de a felső frekvenciatartomány cseppet sem bántó. Sajnos a gapless playback (szünet nélküli lejátszás) nem működött ezen az albumon, az okára nem jöttem rá és az Androidos kezelőfelület, bár stabilan működött, továbbra sem tartja magát folyamatosan a memóriában. Ha mást csináltam a telefonommal, és vissza szerettem volna lépni az alkalmazásba, újra és újra el kellett indítanom, nem integrálja magát az állapotsávba, hogy hamar el lehessen érni. Visszatérve a nagyzenekarra, a nagy tömeg ellenére sem esik szét a Lindemannon a zene, stabilan tartja együtt a hangzást. Ezt a felvételt választottam hát arra, hogy egy semi-open (félig nyitott), 600 Ohmos fejhallgatóval is próbára tegyem. A hangszínek és az árnyalatok nem változtak meg jelentősen, de a térábrázolás komplexebbé vált, a nagy rendszeren megismert arányokat itt is tartja, a meghajtás erőssége megfelelő, a hangerőszabályzás finom marad, a 70-es hangerőállás már komoly hangnyomást okoz 600 Ohmon is. Belehallgattam a korábban említett Webster darabba, az élmény még maradandóbb lett a DSD felvételen! Nagyon régen hallottam ennyire finom szaxofont, izgalmasan és színesen szólaltatta meg a fejhallgatón keresztül az „Old Betsy”-t (ilyenkor minden egyéb kimenetet lekapcsol).
Visszatérve a nagy hangsugárzókra, Leonard Cohen nemrég megjelent postumus-albumát, amelyet még 2016-ban rögzítettek, („Thanks for the Dance”) indítottam el a Tidalról. Remek felvétel, kevés hangszerrel, de most Cohen sajátos orgánumára voltam kíváncsi amúgy is. Zseniális lemez, egy csöppet kevésbé borongósabb, mint a „You Want it Darker”, de mély mondanivalójával képes sebet ejteni a hallgatón. A Source, nevéhez méltóan, éteri tisztasággal lebegtette át a szobámat Cohen szellemével. Hangja nagyon dominánsan, az előtérből szólal meg, mégis mélységet adva minden szónak, ha lehet ilyet mondani, értelmet a halálnak. Nem szeretnék profán lenni, de nagy élményt nyújtott és a Lindemann-on hallottam először.
Utolsónak tartogattam, hogy lemezjátszóval is próbára tegyem, gondoltam, ez nagyon jól fog esni majd, lévén nagy analóg rajongó vagyok. Elvileg a Source-ban a Limetree Phono elektronikája helyezkedik el, amit korábban én tesztelhettem és nagyon tetszett. A lemez, amit végül kiválasztottam, a „Bashin': The Unpredictable Jimmy Smith” albuma volt (Spiral Records – 8105257, 2017, Limited Edition, Reissue, Remastered, Stereo). Azt rögvest észrevettem, hogy teljesen zajtalan a készülék, csakúgy, mint a Limetree volt, az pedig zseniális, hogy az gain-t a telefonomról tudtam állatani. Több próbálgatás után nekem a „Low” állás jött be, ezzel szólt a legharmonikusabban a zene. Többek között azért választottam ezt az albumot, mert sok fúvós játszik rajta, sokszor egyszerre, és ha valami nem stimmel a rendszerben, igen hamar válik bántóvá a hang. Nem vált azzá, a felső tartomány a rezesek nagy tömege ellenére kiegyenlített maradt, levegősen, definiáltan tárva elő a barázdából kiszedett történéseket. A digitális részen megismert energikusság és gyorsaság az analóg szekcióban is megmaradt, feszes előadása megfogott, de több lemeznél is feltűnt, hogy a basszus tömege lehetne kicsit nagyobb, de ez nyilván a teljes rendszer kérdése is, nálam így adta ki. Az kiderült számomra, hogy ez a beépített phono nem csak szükségből került a Source-ba, lehet rá építkezni, nem csak alapgépeket tud kiszolgálni.
Ajánlás
A Lindemann az új Source-al egy még sokoldalúbb terméket hozott létre, amelyben már nincs ugyan beépített CD lejátszó, de van benne komoly lemezjátszó erősítő, digitális fronton pedig abszolút naprakész. Hab a tortán a korábbinál jóval kedvezőbb ár, ami nagyon jó arányban áll a szolgáltatásaival.
StreamAudio
Tel: 30/211-5253
www.streamaudio.hu
