Egy újszülött érkezése különleges esemény, tátott szájjal álljuk körbe az új jövevényt, ám kérdezzünk csak meg ugyanerrõl egy szülésznõt! Neki valószínûleg a legkevésbé sem újdonság mindez, mint ahogy már mi is ritkán érzünk bizsergetõ izgalmat egy új hifi készülék láttán. Néha azonban mégis megtörténik a varázslat, amit aztán évekig emlegetünk: vannak igazán jól sikerült darabok, melyek kapcsán már tervezgetni is kezd az ember, hogy honnan lehetne esetleg forrásokat átcsoportosítani, hogy mi is birtokosai legyünk. Esetünkben az igazán formás, és értelmes tekintetû „gyermek” neve: Pioneer PDX-Z9.
Nehéz pontosan definiálni, hogy mi is õ, hiszen egy CD/SACD játszóval egybeépített sztereó receiverrõl van szó, amely rendelkezik LAN csatlakozással, DLNA (Digital Living Network Alliance) kompatibilis, tehát hálózati lejátszó is egyben, iPod-dokkolásra is alkalmas, valamint USB portjáról is bõvebb formátum-választékot tud kezelni (természetesen audio vonalon) mint azt megszokhattuk más készülékeknél. (Széles intervallumon belül használhatunk különbözõ mintavételi frekvenciákat, és bitrátákat – természetesen kétcsatornás - VBR/ CBR mp3, lpcm, wav, wma, aac, és végre: flac esetén! A Free Lossless Audio Codec már évek óta hódít a neten, de eddig csak számítógépen lehetett lejátszani, mert az asztali készülékek nem támogatták. Megértük hát ezt is, de ennyi erõvel a legjobb tudomásom szerint ugyancsak „free” és lossless Monkey’s Audio formátumot, az ape-t is beletehették volna… Na, de ne legyünk telhetetlenek!)
Már ránézni is öröm: egyszerûen pazar a kivitele! Magas fénnyel csillogó, koromfekete elõlapját mindössze a bal oldali elhelyezésû lemezfiók ajtaja, illetve a jobb oldalon található méretes, eloxált alumíniumból készült hangerõszabályzó töri meg. (Ennek a szépségnek nagyon alattomos ellensége a por, ezen a berendezésen - ahogy a háziasszonyok mondják - minden meglátszik, tehát jó, ha direkt erre a célra rendszeresítünk egy finom törlõruhát, hogy a Pioneer PDX-Z9-es mindig a legjobb formáját mutathassa.)
Alul, az eddigiekhez képest nagyjából egy centiméterrel süllyesztett felületen kapott helyet a ki-bekapcsoló gomb, az USB csatlakozó, egy 3,5-es jack illesztésû vonalbemenet (front audio in), valamint egy ugyanilyen típusú fejhallgató kimenet. Az egyéb kezelõszervek a ház jobb-felsõ-elülsõ élére kerültek, méghozzá érintõkapcsolók formájában. Sorban követik egymást a tálcanyitó/záró, a forrásválasztó, a lejátszás/szünet, stop, vissza és elõre ugrás „gombjai”, melyekhez, ha hozzáérünk, jobb oldalon egy erõs fehér fényû led villan fel, ami jelzi, hogy gépünk „vette az adást”. A hátlap is hasonló gondosságról árulkodik - az áramellátás csatlakozója után egy-egy pár aranyozott line in/out RCA párost találunk, és ami végképp szélesre húzta arcunkon a mosolyt, az a manapság már egyáltalán nem alapfelszereléshez tartozó phono fokozat. A továbbiakban jönnek az iPod, a LAN, az antenna, valamint az ugyancsak – Shakespeare által csak „sárga bitang”-nak nevezett - nemesfémmel futtatott hangfalillesztõk, melyekhez 4-8 Ohmig terjedõ impedanciájú dobozokat illik kötni. A hátlap hûtõrácsai ízlésesen és praktikusan helyezkednek el, míg a csatlakozópanelek rögzítésrõl apró vörösréz csavarok gondoskodnak. A távirányító hosszú, és karcsú, jól illeszkedik a kézbe, és külön jó pontot érdemel, mert a középsõ, kör alakú navigációs tárcsa, és a környezõ gombok fémbõl készültek, így nem csak esztétikus, hanem akár sötétben is teljesen jól használható. Kissé szokatlan megoldás a magas és mély hangszínek távszabályzása, illetve a három elõre programozott hangzáskép is, amibõl - SACD üzemmód kivételével - választhatunk. A „Vivid” – élénk fokozat kis mélytöbbletet ad, kicsit feltupírozza a hangzást, az „Exciting” – izgalmas állás szélesebb teret, de pontatlanabb pozícionálást hoz, míg a „Relaxing” – pihentetõ hangkép nekem inkább kifejezetten nyomottnak hatott. Szerencsénkre nem maradt le a megnyugtató OFF állás sem, tehát a késõbbiekben terítékre kerülõ hangminõség mindenképpen erre a fokozatra érvényes. Rendelkezik digitális zajcsökkentõ áramkörrel, melyet line, tuner ill. phono állásoknál használhatunk, illetve van Sound Retriever funkciója is, mely némi rosszindulattal tulajdonképpen az esõ után köpönyeg kategóriát súrolja, hiszen a komprimálással romba döntött hangképet igyekszik kozmetikázni. (Egyetlen jó megoldás létezik: ne tömörítsünk veszteségesen, itt van pl. a flac, ha mindenáron helyet akarunk spórolni, akkor, amikor lassan olcsóbb lenne nyers CD-bõl házat építeni, mint téglából.) Bekapcsoláskor a diszkrét fényû pontmátrixos kijelzõn egy rövid animáció(!) fogad, melynek végén a Pioneer felirat betûi állnak össze. A display rendkívül igényes, a betû és számtípusok szépek, a feliratok nem rövidítések, hanem teljes szavakból állnak, mindezt 3 sorban, és 3 fokozatú dimmerrel adja elõ, szóval le a kalappal, de egyetlen hiányérzetem mégis van: ha már ilyen gyönyörûséget tettek rá, igazán örültem volna a CD-Text szolgáltatásnak, amit azonban nem sikerült elõcsalogatnom. Menürendszere egyszerûen átlátható, a kézikönyv gyakori forgatása nélkül is percek alatt bele lehet jönni. Ha készülékünket magára hagyjuk egy kicsit, akkor bizonyos idõ elteltével mintegy magát is szórakoztatva, a kijelzõ önmaga inverzévé válik.
Úgy vélem, hogy az igazán izgalmas funkciók az internetrádiók hallgatása és a hálózati lejátszás; mindez természetesen a hátlapon található LAN csatlakozón illetve a mellékelt UTP kábelen keresztül valósulhat meg. Ha fõhõsünket rákötöttük a routerre, jó esetben kap egy IP címet, és már rajta is van a helyi hálózatunkon. (Van benne egy hálózati kártya, saját MAC address-szel.) Az internetrádiók böngészése lenyûgözött, hiszen földrészenként, országonként, stílusonként válogathatunk sok ezer adó mûsora közül (csak Magyarországról 95-öt jelzett), pár másodperc alatt lehet állomást váltani, folyamatosan írja a dalok címét, az elõadókat, sõt a megújult MR2 Petõfi Rádió valós idejû mûsora mellett még „konzervmûsorok” is meghallgathatók. Az állomások hangminõsége persze erõsen változó, audiofil igényekhez mérten akár hallgathatatlannak is lehetne mondani, de egy igazán diétás 1 Mbites vonalon sem „akadtak le”, még akkor sem, ha - hogy úgy mondjam, egyéb, nagyobb adatmennyiséget megmozgató kliens futott közben a PC-n… Az pedig, hogy akár igazi ghánai betelefonálós mûsort is hallgathatunk, nem is beszélve a chilei mezõgazdasági rádió adásáról, már régen nem a hangminõségrõl szól. (Az sajnos nem derült ki, hogy készülékünk vajon hová csatlakozik, amikor az állomáslistát behozza.) A hálózati lejátszás keményebb diónak bizonyult, hiszen csatolófelületként a Windows Media Player 11-es médiafájl megosztási funkcióját használja, ami több okból is aggályos lehet. A kimondva- kimondatlanul sokak által használt moddolt operációs rendszerek finomhangolásakor a WMP – nem minden ok nélkül - az elsõ sorokban hal hõsi halált, de még ha feltesszük a gépre, akkor sem mindig egyszerû összehozni, hogy a Pioneer PDX-Z9-es is lássa a zenefájlokat. (Volt ahol többórás WinXP Pro agymûtét és registry-buherálás árán sem sikerült, míg máshol kapásból ment. Egyes források szerint a Windows jogosultság-kezelése, annak beállításai erõsen beleszólnak ebbe.) Ha törekvésünket siker koronázza, akkor a számítógépünkön tárolt – már említett formátumú - zenefájljainkat is le fogja játszani a Pioneer PDX-Z9-es. Hangminõségének megítélésekor mégis maradtunk a hagyományos módszernél, és CD-t, illetve SACD-t hallgattunk rajta.
Hangminõség
Hiroko Kokubu lemezén minden dal lágyan, ugyanakkor határozott energiával szólal meg, a sávszélek a helyükön vannak, a mélyek meleg tónusúak, jól definiáltak, a magasak pedig zavarba ejtõk, hiszen annyira önállósítják magukat dobozainktól, hogy egy sûrûbb csilingelés alkalmával kollégám kiszaladt a tesztszobából, mondván, hogy biztos a telefonja csörög. Szó sem volt róla, csak a széles, aprólékosan felépített tér tréfált meg minket. Az énekhang érzelmekkel teli, színes, de nem negédes, hanem hiteles, természetes. A ritmus pontos, a tempósabb darabokon, ha kell csipkelõdõsen játékos, pattogós, míg lassabb témákon is magabiztos. A szikár gitárszóló hosszan zeng, a dobos játéka parádés, a zongora kikacsintósan jókedvû. A mozgalmas zenei képek felrajzolását is könnyedén teljesíti, amikor egyszerre zendítenek rá a zenekar tagjai, akkor is higgadt marad, egyik hangszert sem részesíti elõnyben, az egyensúlyt még viszonylag nagy hangerõn is példásnak érzem. A modern, elektromosan hangszerelt jazz-popot tehát mondhatjuk, hogy hibátlan prezentációban kapjuk, ám ha mégis mindenáron kötekedni akarnék, azt mondanám, hogy a mélyek töltése lehetne még egy kicsit erõteljesebb. De nem akarok kötekedni…
Andrea Bocelli Verdi lemeze is finoman, összeszedetten indul, de ha kell, rendesen kiereszti a hangját tenorunk, amihez készülékünk is kellõ tartalékkal bír. A zenekart kicsit magasabb fekvésben hallom, mint azt megszoktam, talán a középsáv burjánzása miatt, de a mélyek tömege itt is jelentõs. A zenekar terének precíz felépítéséhez már fel kell kötnie az alsónemût, de teljesítménye becsületére válik: többé-kevésbé hihetõen tolmácsolja a legszebb opera-dallamokat. A kiállások-belépések kellõen direktek, a La Donna É Mobile viccelõdõ billegése, és Bocelli zseniális éneke garantáltan örömet okoz minden zenekedvelõnek. A feszültebb hangulatú, kitartott hangokkal tûzdelt darabok drámaisága sem áll távol a Pioneer PDX-Z9-estõl, helyenként a jól ismert háton hidegfutkározós effekt is jelentkezik. A Vivino Brothers atombombaként robban be a levegõbe, hatalmas lökéshullámokat tolva maga elõtt. A hibrid SACD CD rétege is meggyõzõen odacsap, a néha nyers szaxofon, és dob óriási hangulatot hoznak, amelynek korhû blues-os megszólalását az orgona csak tovább fokozza. A szólógitár elõrelépése is jó pillanat: emberünk tényleg teljes elszántsággal nyüstöli az instrumentumot, majd a másik oldalon a billentyûs jut fõszerephez. A tér valóban háromdimenziós, az elõadás sodró lendületû, bólogatós. Az SACD réteg indulása elõtt halkan elmotyogtam, hogy „na most fog leszállni a hajam”, de érdekes módon semmivel sem csúszott feljebb a homlokom. Sõt, ami azt illeti a fõ különbség nem a nyomásban, hanem a természetességben mutatkozott meg. Míg az imént egy jókedvû, de helyenként talán fegyelmezetlen brigád muzsikált, addig most egy „zsírprofi” banda tolja, nem is akárhogy. A szaxofon kikerekedik, fõleg lefelé mutat többet. Gitárunk kicsi „hápogása” karakteresebb, és az orgona is jobban testet ölt. A cinek eddigi fémessége a fûrészfogak helyett kulturáltabb hullámformát ölt magára, az összkép a kockás-flanelinges-boros-tás-cigilógatósból frissen borotválttá és vasalttá válik. Öröm hallgatni, nem vitás!
Ajánlás
A Pioneer újdonsága lenyûgözött, hozzám nõtt, és nagyon szomorú leszek, mikor vissza kell majd vinnem. Külseje és belsõ értékei egyaránt meggyõzõen demonstrálják a mûfaj fejlõdési potenciálját. Akár tetszik, akár nem, az ortodox hifisták minden tiltakozása ellenére ez a jövõ. Ahol az internet, a helyi hálózati lehetõségek, az igényes elektronika, a jó hang, és a felhõtlen szórakozás találkozik, azt az állomást úgy hívják: Pioneer PDX-Z9-es.
