Lapunk hasábjain alig fél éve (2007. szeptember) szerepelt a Pioneer VSX-LX50-es receiver, most pedig a „nagy testvér”, az LX70-es került állványunkra. A felsõház kapcsán bizony már lehetnek komoly elvárásaink, de mint látni (illetve hallani) fogjuk, a LuXury kategóriás erõmû minden téren hatalmasat produkál.Külseje az 50-esnél jóval zárkózottabbnak mutatja, mivel a kollégám által ott kifogásolt levehetõ elõlapot itt egy lebillenthetõ takaróelem váltja ki.
Kezelõszervekbõl csak a legszükségesebbek vannak fedetlenül, meg néhány gombocska a kalibráció és a surround hangzások eléréséhez. Méreteihez képest kicsi, pontmátrixos kijelzõje minden esetben elegendõ információval lát el bennünket, és gépünk persze átlátható, részletes OSD-vel is rendelkezik. Hátlapja bizony sûrû erdõ, multi-zóna kezelés, 7.1-es preout, 4(!) HDMI bemenet, 1 HDMI kijárat, iPOD dokkoló, LAN csatlakozó (DLNA hálózatba kötéshez, melyen keresztül PC-rõl is fogadhat adatokat, zenéket), és RS-232C soros port is található itt, természetesen a megszokott, hagyományos csatlakozók mellett. A HD világ beköszöntével legnagyobb örömünkre a surround hangzások kompatibilitási listája is tovább hosszabbodott, így gépünk kezeli a DD, DD EX, DD Plus, DPL IIx, Dolby TrueHD, DTS, DTS-ES Discrete 6.1, DTS NEO:6, DTS 96/24, DTS-HD Master Audio, DTS-HD High Resolution, DTS-Express és WMA 9 Pro formátumokat, mindezt 13+1 surround módban képes megszólaltatni, és az 50-esnél említett full HD-s (1080p) videójelek sem fekszik meg a gyomrát. A továbbfejlesztett MCACC hangolás döbbenetesen pontos adatokat gyûjt szobánkról, bár maga a procedúra meglehetõsen idõigényes. Ha azonban nem vagyunk türelmetlenek, jutalmunk egy igazán kiegyensúlyozott, „jól belõtt” hangtér lesz. Távja ismerõs, ugyanaz a tanítható, LCD-s fajta, mint az 50-esé, mely szerintem (is) kicsit túl sok funkciót hordoz, így aki már elmúlt 12 éves és profi módon akarja majd használni, annak rá kell szánnia az idõt. (Ennél fiatalabbak valószínûleg néhány perc alatt beemelik a tudnivalókat…) A készülék csatornánkénti 180 Wattos maxi-mális teljesítménye komoly bontási munkálatokhoz elegendõ, ám ahogy meghallottam a hangját, nem egy erõfitogtató fenevad, hanem egy bölcs, nyugodt óriás jutott eszembe.
Hangminõség
Rendkívül levegõs, jól felépített terében nem csak a hangszerek, hanem az énekes is valósággal szárnyalhat, a zenés anyagot érezhetõen jól fogadja, könnyedség, elegancia, és magabiztosság jellemzi. Stabil mélyeire igazán pontosan épül fel a produkció. A rezesek élesek, de nem bántóan hivalkodók, a dob precíz ritmust hoz, a dinamika dicséretes. A vonósok finom szövete remek színekben pompázik. A visszhangok kitolják a szoba falait, virtuális terébe tényleg belefér a Royal Albert Hall. Cinjei fûszeresen csipkelõdõsek, a szólók, kiállások, belépések apró finomságait teljes részleteiben hallhatjuk. A muzsika hangulata maradéktalanul hatalmába kerít, legszívesebben végig is nézném a koncertet. Ehelyett jönnek a Castillo fivérek, és az ötvenes évek vibráló latin világa a Mambó királyaiból. A film egyik nagyjelenete, mikor Tito Puente és Armand Assante barátságos dobpárbajt vív a színpadon. Az egymásba fonódó, egyre bonyolódó ritmusképletek eufórikus hangulatot gerjesztenek, a közönség önfeledt „vonatozásba” kezd, majd valaki a túlpörgött hangulat közepette pisztolyt ránt, és három lövés dördül. Másodpercek alatt kiürül a tánctér, alkalmi dobosunk pedig úgy belefeledkezik a játékba, hogy csak ekkor eszmél, és méltatlankodik, hogy miért tûnt el mindenki. A nagyszerû, gyors vágásoknak, és a parádés ritmusoknak köszönhetõen a hatás a kanapéhoz szegez, az egymásnak felelgetõ hangszerek életre kelnek, és csak úgy perzsel a forró latin muzsika. Receiverünk egy mikroszekundumig sem marad le, végig teljes szinkronban marad az eseményekkel, a baljós elõjelként eldõlõ, majd darabokra hulló pohár csörömpölése, és a kinyíló zsebkés csattanása hátborzongató, illetve jómagam ekkor tarkótáji bizsergést tudtam elkönyvelni. Hasonlóan pattanásig feszült pillanatok jönnek Delores és Cesar mambója közepette, amikor szinte meggyullad a levegõ. A ritmus itt is elsõrangú, a fúvósok szinte fájdalmasan szaggatottak, míg a zongora játékos, ugyanakkor mégis túlfûtött. Teljesen más jellegû izgalmakat ígér a Ryan közlegény megmentése, ám ekkor is tökéletes a „tálalás”, Omaha Beach hullámai azonnal körülölelnek, és már fütyülnek is a golyók a fülünk mellett. A becsapódó aknák mintha valóban pár méterre robbannának, az 5.1 ekkor tényleg érvényesülhet, ugyanis a tér minden irányából lõnek. A géppuskák fémes kelepelése keveredik a halálhörgésekkel, tompa puffanásokkal, és távoli robbanásokkal – dermesztõen realisztikus és félelmetes a megszólalás. A dübörgés velõtrázó, és sokkoló, semmiféle hiányérzetem nincs, igazán mozis a prezentáció. Sztereó anyagon is remekel, a komolyzene ugyan nem kifejezetten az õ asztala, mégis óriási dinamikával, nagy lendülettel tolmácsolja, egyedül talán a mozgalmas részeken érezhetõ a középsáv eluralkodása, és a részletek elmosása. Jazzen kissé visszafogottabbnak mutatja magát, de ennek ellenére is él a zene, a hangszerek izoláltak, esetleg egy kis plusz fény esne jól. Ritmikája ekkor is hibátlan, frekvenciamenete egyenletes. A popmuzsika nem gördít elé komoly akadályt, légies magasai, kontúros mélyei, és a részletes középsáv itt mûködik együtt a legjobban.
Ajánlás
A Pioneer VSX-LX70-es méltán foglalhat el elõkelõ helyet a receiverek prémium kategóriájában. Szolgáltatásai, és csatlakozási lehetõségei jócskán túlmutatnak a hétköznapi használaton, erejét pedig csak akkor tudnánk kihasználni, ha kiköltöznénk a puszta közepére, hogy lehetõség szerint ne zavarjunk vele senkit. Sztereóban nyújtott teljesítménye alkalmassá teszi arra, hogy ki tudja szolgálni mindazokat, akik imádják a mozit, de gyakorta használnák zenehallgatásra is. Jövõbe mutató, csinos darab igényeseknek, amely még hosszú évek múltán is korszerû marad.
