Némely autógyártó mintájára a Musical Fidelity is a márkaarculat-egységesítés útjára lépett, sõt, az A3.5 család megjelentetésével gyakorlatilag már túl is van rajta: a kW és A5 sorozat után az A3.5 jelû készülékek is felvették a hajdan volt F szériára emlékeztetõ külsõt. A kérdés már csak az, hogy vajon a nagyok tudásából is megörökölt-e valamit a legkisebb, normál méretû MF család, pontosabban az A3.5 CD játszó.
A tisztességes mérettel bíró, ám viszonylag még könnyen megfizethetõ MF készülékre vágyó hifista tábor az A3.2 sorozat megszûnése felett érzett bánatából felocsúdva egészen biztosan fényesre dörzsölte a tenyerét az új 3.5-ösöket beharangozó fotók láttán. Mi tagadás, jó okkal, hiszen a látvány több mint ígéretes, az egyelõre kéttagú széria tagjai a kW és A5 családból sem lógnának ki különösebben. A stílusváltás egyben azt is jelenti, hogy a folyamatosan komolyodó külsõn lassan semmivé vált az utolsó játékos részlet is. A régi A3 alsó díszlécérõl elõször az aranyozás tûnt el, majd maga az idom is, hogy hasonlóan kevéssé funkcionális, de teljesen más jelleget sugalló formai elemeknek adja át a helyét. A hagyományosan fényesre csiszolt elõlap bemattult utódjának kimélyítése, az oldalaira felcsavarozott két áthidaló elem, az egészen apró kezelõszervek egytõl-egyig valami igen komoly igénybevételnek kitett, és ezért minden lehetséges eszközzel óvandó mûszer benyomását keltik. Pedig "csak" egy nem korlátozott példányszámú, kedvezõ árszínvonalú CD játszó õ, legalábbis ahhoz képest, hogy mi minden technikai megoldást örökölt neves felmenõitõl.
A korábbi Sony meghajtót itt is Philips váltotta fel (az optika maradt Sharp gyártmányú), aminek annyi elõnye mindenképpen van, hogy az ordítóan "szonis" kijelzõ helyét egy miniatûr, inkább csak jelképes hasznos felületû display vette át (csökkenthetõ intenzitású háttérvilágítással, kikapcsolási lehetõséggel); viszont hátránya is, a megszüntetett CD text megjelenítés formájában. Az egész elõlapon az egyetlen nem sík felület a lemezfiók domború frontja (ilyen volumenû alumínium-felhasználás mellett biztosan okkal készült mûanyagból), amely komoly sebességgel és valami elképesztõ durvasággal közlekedõ-megütközõ tálcát rejteget, a majd' leugró kirepített lemez szintén ipari (katonai?) felhasználási szempontokat mímel. Az egy darabból hajlított lemezfedél alatt megnyugtatóan nagy üres területek választják el egymástól a helyes kis toroid trafót, a futómûvet és a hátlaphoz igazított elektronika egyetlen lapra szerelt áramköreit, nem is értem, hol lehet az a közel 5 kiló, amit felszedett magára az A3.2-höz képest. A standard CD-DA jelfolyam a komoly MF DAC-oknak és lejátszóknak megfelelõen felül-mintavételezésre és 24 bites interpolálásra kerül, bár itt nem 192, hanem csak 96 kHz-es frekvenciát használ a Crystal CS8420 csip. A DA átalakítás 8-szoros túl-mintavételezésû Delta-Sigma duál differenciális konverterre hárul (Burr-Brown PCM1738), az analóg jelet pedig természetesen nem az A5 csöves kimenete, hanem egy IC-s fokozat erõsíti vonali szintûvé. Hátlapján sok a szöveg, csatlakozó csak a szokásos két digitális és egy analóg kimenet az IEC tápaljzat társaságában. A lapos rendszer-távvezérlõ is ismerõs már, az pedig külön jól jön, hogy gáláns angolként a Myryad elõfok alapfunkcióival is elboldogul.
Hangminőség; "MF_35_CD_back.jpg")
Lelkesen, heves lendülettel veti magát a lejátszó a hegedûverseny közepébe, nagyon jó ritmusú, vidám, fiatalos karakterrel csal mosolyt az arcomra. Jó lenne személyesen ismerni az A3.2-t, de az elmondásokból kiindulva az A3.5-tel mintha valamiféle visszarendezõdést követett volna el az MF, nyoma sincs holmi lágyságnak, bársonyosságnak, elképesztõen dinamikusan, ütõsen zenél, hallatlan könynyedséggel árad belõle a sziklaszilárd energia. Határozottan középre súlyozott a részletezés, a szólisták felbontása minden várakozást felülmúl, hihetetlenül információdús az elõadás, rengeteg kiválóan definiált hangszert figyelhetünk meg, akár létszámellenõrzést is tarthatnánk a szimfonikus zenekarban. A pattogós és egyben pontos basszus a végletekig kordában érezheti magát, szó sem lehet túldúsulásról, igaz, szerényebb hangerõn meg épphogy csak megmutatja magát az alsó sáv. A hagyományokhoz hûen áthatóan eszköztelen, transzparens a hangkép, annyira pontos a megjelenítés, hogy nem is halljuk, inkább már látjuk, ahogy a szólista rendszeresen a karmester felé fordul. Közben végig az motoszkál az emberben, hogy ez a zenekar valahogy "kifelé" muzsikál, a képességeit, virtuóz tudását csillogtatja egy gálamûsoron, és nem éli bele magát érzékenyen a darab mélységeibe. Bocelli zseniális hangja még a szokásosnál is ércesebb, áthatóbb, szinte felfoghatatlan, hogy miért nem érezni egy szemernyit sem élesnek. Nem mintha ez probléma lenne, hiszen így nyugodtan vehetjük jó hangosra, mivel a kíséretnek elég sok hangerõre van szüksége, hogy kellõ testet gyûjtsön az igazi jelenlétérzethez. A jazzkoncert talán még az elõbbieknél is atmoszférikusabb, tovább telítõdik a levegõ, itt már kisebb hangerõn magára talál a basszus. Tökéletesen összpontosítanak a szólóhangszerek, technikailag mindent kihoznak magukból, a kíséret egy kissé alárendelt szerepbe is kerül mesteri játékuk árnyékában. Érdekesen tagolttá válik a jelenségtõl a színpadkép, a szólista karnyújtásnyira helyezkedik, de azért nem tolakodik anynyira elõre, hogy valakit is kitakarna a háttérbõl. A koncert egyik legfigyelemreméltóbb pontja a számvégi ütõskavalkád, amikor a megkapóan valósághû, szabadon csengõ, fedettségtõl mentes ma-gassáv juthat szóhoz amúgy istenigazából. Mindinkább érezhetõ, hogy ezúttal a rockzenét semmiképpen sem szabad kihagyni a meghallgatásból; és íme, a sejtés be is igazolódik, az akusztikus mûfajokat kissé kikeményítõ határozottság itt teljesen más hatást vált ki, hihetetlenül plasztikussá, kerekké teszi a hangképet, a vérfagyasztóan erõteljes, intenzív középtartomány akár egyedül, a tökéletességet súroló sztereókép és a kezet-lábat megmozgató ritmus híján is gond nélkül elvinné az elõadást.
Ajánlás
Meglehetõsen kifelé forduló típusnak sikerült megismerni az A3.5 CD-t, amely teljes mértékben magára vonja a figyelmet, szinte kizárt, hogy másra is lehet koncentrálni, ha egyszer bekapcsoltuk. Komoly tudása ugyan teljesen mûfajfüggetlenné teszi, de erõteljessége, intenzitása, ritmikája - igaz, ízlés kérdése is a dolog - jazz-rock-pop-közeli stílusok hangulatához illik a legjobban.
