Az egyetemi oktató stílussal teljesen ellentétes módon Yves Bernard Andre cégtulajdonos és konstruktőr státuszban a szűkszavú high-end iparosok táborát gyarapítja, termékeiről a specifikáción és néhány alapinformáción kívül szinte semmit sem árul el, speciális megoldásait pedig gyakran rejtélyes kis fekete dobozkákba rejti. Aktuális újdonságai, az „Y” széria első fecskéi rögvest megnyertek egy neves formatervezői díjat, ötletes külsejük viszont szokás szerint számos titkot rejt.
Az YA201-es integrált erősítővel tökéletesen megegyező külsejű YC201-es CD játszó 11,5 kg-os tömegével igazán súlyos egyéniségnek számít, és párjával együtt, dacára annak, hogy ezen a szinten a felültöltős rendszerről már le kellett mondani, meglehetősen egyedi látványt nyújt. Feketére eloxált alumíniumból készült, ezáltal a különböző elektromágneses zavarokat hatékonyan elhárító, YBA-s módi szerint három lábon ácsorgó házának esetleges komorságát az ezüstszínű talprész ellensúlyozza, a készülék stílusához remekül passzoló halványkék fényű kijelző az összes szükséges információról tájékoztat, az alatta elhelyezkedő vékony, szögletes, felirat nélküli nyomógombsor pedig kifejezetten a modernség érzetét hangsúlyozza.
A kezelőszerveket beazonosító piktogramok a Meridian lejátszókhoz hasonlóan kizárólag a kijelzőn jelennek meg, annyi különbséggel, hogy üres lemezfiók esetén csupán a ki-bekapcsolás, ill. a fióknyitás-zárás „él”, míg a lemezkezelő funkciók értelemszerűen csak azután tűnnek fel, hogy a halk zörgés kíséretében közlekedő tálca beszállította a lejátszani kívánt korongot a készülék belsejébe.
A pontosan és rövid elérési időkkel dolgozó futómű által kiolvasott digitális információkat upsampling rendszerű, kifinomult 192 kHz / 24 bites DA konverter veszi kezelésbe, a jitter szintjének ultra alacsonyan tartásáról titokként kezelt speciális megoldás gondoskodik. Analóg kimeneti fokozatáról, mint a CD játszók egyik különösen sarkalatos pontjáról természetesen szintén nem árulnak el semmit, a gyártó több évtizedes múltra visszatekintő kitűnő félvezetős erősítőinek ismeretében azonban látatlanban is bízhatunk benne, hogy jól sikerült.
Látványosan üres magas hátlapján az RS232-es port és a computer zsinór aljzat/hálózati kapcsoló együttese mellett érdekes módon aranyozatlan sztereó analóg, valamint koax digitális kimenet található. Alumíniumból készült nehéz és elegáns rendszer távvezérlője a hazai forgalmazó figyelmességeként az erősítőhöz hasonlóan ez esetben is az alaptartozékok listáját gyarapítja, az általa biztosított komfortszintet mindössze a nappali fényben gyakorlatilag olvashatatlan, így inkább hangulati elemnek, mint információ bázisnak tekinthető kijelző korlátozott láthatósága rontja le kissé. (Az alacsony emissziójú típus használata, valamint a bekapcsolás jelző és egyéb LED-ek használatának kerülése bizonyára a hangzás további javításának érdekében történt, ezért ezt a pirulát szerintem nyeljük le, és koncentráljunk inkább a zenére!) A készülék belvilágának feltárásáról és fotózásáról rendkívül komplikált dobozolása miatt sajnos le kellett mondanunk.
Fellapozva az YA201-es integrált erősítő tesztjét elsőként a két készülék hangkarakterének döbbenetes hasonlósága tűnik fel. Jó tudom, azonos ízlésvilág és márka, azonos sorozat és évjárat, de akkor is! Emlékszem néhány olyan márkára, mint például az Audio Analogue, (hogy csak egyet említsek) akinél a lágy és telt, kifejezetten csöves ízű erősítőkhöz élénk, színes és izgalmas CD játszó párosult, az „Y” komponensek tónusát viszont abszolút mértékben sikerült „összelőnie” a francia mesternek.
Az erősítőhöz hasonlóan a CD játszót is gazdag, finom, transzparens és levegős megszólalás jellemzi, a zenéhez különös odafigyeléssel közelítő készüléknél a telt basszusok és a könnyed, laza közepek ill. magasak teljesen jól megférnek egymás mellett. Jó sávszéleinek, gazdag színvilágának ill. textúrájának köszönhetően mindenféle muzsikát élvezetes módon tálal, a legnagyobb élményt azonban – bizonyára nem véletlenül – az akusztikus hangszerek megszólalása jelenti, és közülük is a legnagyobbat, (nem fogják kitalálni), a zongoráé, pontosan úgy, mint az YA201 esetében. A hangversenytermek központi szereplőjének számító hangszer hangja minden esetben telt, ízes és gazdag felhangrendszerű, csak éppen a szomorú szaxofonnal felelgetve bensőséges, Hiroko Kokubunál meg vidáman viszi a felvétel dallamát. A Macbeth részlet rezesei ezek után már cseppet sem meglepő módon, nem olyan nyersek, mint lenniük kellene, hiszen a készülék szépségre törekvő jellege finoman idealizálja őket, s ugyanezen tulajdonságnak köszönhető a vonóskar varázslatos játéka is. Mélyek tekintetében összességében nem lehet ok a panaszra, talán csak a legfőképpen robbanékonyságban megnyilvánuló őserőből érzek a kelleténél kissé kevesebbet. HK-nál aztán friss és üde a tempó, a lábdob megmozdulásai súlyosak és erőteljesek, a sokféle cin, csörgő és egyéb ritmushangszer pedig szinte már orgiába hajló bujasággal zenél, valamint igazi információbőséggel kényeztet. Rockosabb muzsikán a feszes tempó enyhén felpuhul, és a dobostól is elviselnék még némi jó értelemben vett sarkosságot, vagyis az erősítő testvérhez hasonlóan az YC201 sem egy kifejezetten törés-zúzásra termett masina, még ha a kellő erő és a lendület meg is lenne benne hozzá.
Hangulatteremtő képessége viszont példaértékű; az a fajta, aki bevonja hallgatóját a zenei történésbe, és a maga tulajdonképpen szórakoztató módján feltárja a muzsika valódi szépségeit is.
Ajánlás
Az YBA névhez a köztudatban elsődlegesen mindig is az erősítők kötődtek, az YC201 azonban újfent bebizonyította, hogy az általuk képviselt értékrend a digitális lejátszók számára sem elérhetetlen. Párjához hasonlóan természetesen a CD sem egy rocker lélek, ettől függetlenül szinte mindenféle zenén kiemelkedő minőségű, különleges élvezeti értékű teljesítményt nyújt, ráadásul a jól sikerült összehangoltság révén az erősítővel párosítva kivételes külső/belső harmóniát teremt.
