Nem kevés idõ telt el azóta, hogy utoljára Yamaha csúcserõsítõvel foglalkozhattunk, a DSP-AZ1 (HFP42) bemutatása után bõ két évvel azonban újra aktuálissá vált a téma. Ha jobban belegondolunk, a királykategóriában két év mégsem olyan nagy idõ, itt ugyanis nem feltétlenül jellemzõ az évenkénti (vagy még annál is gyakoribb) típusváltás, a nagyvasak átgondoltabb konstrukciója, maximalista felszereltsége jótékonyan hat a modellek életciklusára. Így aztán - a kívülállók számára kiismerhetetlen logika szerint léptetett típusjel ellenére - a DSP-Z9 az említett készülék közvetlen utódjának tekintendõ.
Néhány kivételtõl (pl. milliméterre megegyezõ méreteiktõl) eltekintve a 2004-es kiadás a minõségi mellett mennyiségi továbblépésrõl is szól (amit a múlttal szakítva THX Ultra2 minõsítéssel nyomatékosítottak), pedig már elõdje sem éppen szerényen mérte az extrákat. Nem létezik típusváltás felfrissített forma nélkül, a nem radikálisan, de azért hangsúlyosan áttervezett kasztninak talán egyedül az oldallapjai maradtak a régiek, de most ezek is titán (vagy fekete) színûek, úgy tûnik, az arany felett már a Yamahánál is eljárt az idõ. Szerencsére a fazonigazítás nem befolyásolja a funkcionalitást, a vastag profilú, középvonalában finoman kettéosztott síkú elõlapon ugyan lejjebb csúsztatták a kezelõszerveket, ám a mindössze négytagú társaság lényegében változatlan rendben szolgálja a könnyû kezelhetõséget. A "maradék" a kellemesen fémes koppanással csukódó, vastag és nehéz bukóajtó mögött várakozik, ahol már jóval több a változás, ráadásul a gombok száma is tovább csökkent. A megszokott narancsszínû kijelzõt sem kerülhette el a változás, egész kicsit szélesebb lett, némiképp át is alakították, de alapjában véve ugyanaz a minden igényt kielégítõ ablak nyílik a felhasználóra.
Az alsóbb osztályoktól nevével és megjelenésével is elkülönített készülék dobozában már nem lehet bent felejteni a csavarhúzót, hozzá képest felmenõje szinte üres volt. Még hatalmasabb trafót kapott, hiszen a felvett teljesítmény akár 1000 W is lehet, ami több mint 50%-kal magasabb a korábbi értéknél. Az immár toroid szerkezetû egységet az egyenletes tömegeloszlás végett most a több, független kamrából álló, rezgéscsillapított ház kellõs közepébe ültették, közvetlenül elõtte csodálható meg a közel 30%-kal 28.000 µF-ra izmosított pufferkondenzátor-pár. A már szemre is igen alaposan strukturált szerkezet teljesen új, szimmetrikus konfigurációjú, megnövelt erejû végerõsítõ-kapcsolással készül, stabilitására jellemzõ, hogy sztereóban, 2 ohmos terheléssel 580 W dinamikus teljesítményre képes. Szigorúan válogatott alkatrészei többszörös tesztelésen esnek át, közülük jó néhány testre szabottan készül az erõsítõ számára. Az elérhetõ legjobb hanghûség mellett a gyártó második fõ célja az ennek megfelelõ képminõség megvalósítása volt, amit többek között 216MHz/12bit-es videó DAC, mozgáskövetõ zajszûrés, HDTV kompatibilitás, na és nem utolsósorban az idáig inkább DVD-s extraként szereplõ Faroudja DCDi progresszív jelfeldolgozás és teljes körû jelkonverzió bevetésével igyekeztek elérni. Utóbbiba beleértendõ a váltottsoros kép progresszívvá alakítása is, így kevésbé korszerû képforrásaink teljesítményét feldoppingolhatjuk (aminek természetesen csak megfelelõ megjelenítõ megléte esetén van értelme), ha jelüket átvezetjük az erõsítõn. A hangra visszatérve a processzorait saját maga tervezõ és gyártó Yamaha a korábbinál kétszer gyorsabb és háromszor nagyobb felbontású, 55 térhangzás-mód 79-féle variációját kínáló DSP-vel állt elõ, míg surround dekódere a sima PCM-tõl kezdve a DD/DTS EX/ES szabványokon át az SACD DSD jelfolyamáig bármilyen digitális audio forrást képes fogadni, emellett egyedi vonásként két front effekt csatorna hozzáadásával 9.1 csatornás, négymezõs hangteret rendezhetünk be otthonunkban. Ha már a dekódernél tartunk, nem mellékes, hogy mód van a digitális utómunka minimálisra csökkentésére, hovatovább kihagyására. A digitális bemenetre érkezõ hangot Direct módban a dekódoláson túl nem terheli beavatkozás, míg a Pure Direct mód az analóg 7.1 csatornás és a kitüntetett sztereó bemenetre küldött jelnek biztosít közvetlen, rövid és árnyékolt - valamint az egyéb áramkörök lekapcsolásával zavarmentes - utat; az átkapcsolást kifejezetten erre a célra kitalált, arany érintkezõs relék végzik.
Azt hihetnénk, hogy ilyen sokrétû szolgáltatásbázis menedzseléséhez szakmai továbbképzéseket szervez a Yamaha, azonban az új generációs színes-szagos-animált grafikus képernyõmenü kézen fogva vezeti az embert, 9 sávos parametrikus ekvalizerrel felruházott mikrofonos mérõrendszere pedig az egyedi környezethez igazítja az összes jellemzõt, és figyelmeztet az esetleges kábelezési hibákra. A mérések ellenõrizhetõ eredménye megfelel a valóságnak, bár a Cobalt CC800S centersugárzót õ még a kicsik közé sorolja. A korábban már kritizált küllemû, formatervezõtõl nyilvánvalóan eltiltott távvezérlõ reformja kimerült a gombok kiszínezésében; funkcionalitásával egyébként nincs gond (bár egy átlagos tenyérbe túl széles), némi bûntudat mégis lehetett a fejlesztõkben, mert a GUI kezelésére egy feltûnõen csinos, aprócska kiegészítõ távkapcsolót is mellékeltek, amit annyira jó használni, hogy ha még néhány alapmûveletre képes lenne, a másikat szép lassan el is felejthetnénk. Közös hátrányuk, hogy háttérvilágítással nem szolgálnak, amit azért ne intézzünk el egyetlen kézlegyintéssel ebben a projektoros világban.
Végezetül térjünk rá a hátlapra, amelyet bizony jó alaposan átrendeztek; a függõleges tagoltságból vízszintesbe átcsoportosított csatlakozók hada még ezt a tekintélyes felületet is tökéletesen kihasználja. A végfok szimmetrikus konfigurációjának külsõ jegyeként oldalak szerint szétválasztott, feltûnõen igényes banánaljzatokra menõ sztereó típusok is büszkék lennének, rajtuk kívül a DVD-A/SACD mûsor digitális vételét is biztosító i.Link (csúnya nevén IEEE 1394) interfészt is érdemes kiemelni, a 4+7 db koax és optikai digitális audio, 8 db analóg AV vagy éppen a 6 db komponens videó bemenet pedig már több is, mint egyszerû túlzás.
Nincs jobb kifejezés rá, maximálisan kimunkált, szinte érzékien finom a film hangvétele a Yamaha nagyágyújának gondozásában, ilyen nagyszerû részletezettséget és természetességet hiába is keresnénk a multiplexekben. Minden apró nesz, a víz fodrozódása, a szél zúgása megtévesztõen valóságosnak hallatszik, a beszédhangok érzelmesek, teltek, szemernyi keménység sincs bennük. Az átvitel igen-igen egyenletes, sem kiemelésre, sem pedig elfojtásra nem vetemedik a DSP-Z9, a hangfelvétel jellege miatt még a felsõ kategóriában is gyakran túlhangsúlyozott magassávnak nyoma sincs, az efféle naturális felsõ végek ritkák a házimozi mûfajban, de ugyanilyen sima és gazdagon árnyalt a középtartomány is. Ugyanakkor a nagy ívû, mozis attitûdöt sem kell nélkülöznünk, a kísérõzenével rafináltan megspékelt, dinamikus kulcsjelenetek ütnek, mint az ipari áram. Ilyenkor csúcsosodik ki igazán a fantasztikusan kiterjedt, ijesztõen átható térhangzás, amire csak a legnagyobbak képesek. Nincs is feltétlenül szükség 10 hangsugárzóra, hogy a teljesség érzetét kapjuk, még 5.1-ben is sértetlen, vagy inkább több mint teljes értékû az élmény, igazából annyira kerek a teljesítmény, hogy szigorú tesztelés helyett minduntalan a filmbe felejtkezik az ember.
CD játszónkat a Pure Direct bemenetre kötve egészen simogató, majdhogynem romantikusan lágy, mégis játékos stílusban szólal meg a muzsika. A részletességre, összetettségre nem lehet panasz, lenyûgözõ méretû szimfonikus zenekar ölt meglehetõsen valóságos testet elõttünk, s bár a térleképzésben itt-ott vannak apró hiányosságok, összességében kellemes, jól hallgatható, kellõen érzelmes, és nem utolsó sorban cseppet sem erõszakos zenét szolgáltat a készülék, ami egy ilyen erõmûvésztõl igazán rendes dolog. Persze önmagát azért nem hazudtolja meg, elég csak egy kicsit felpiszkálni a hangerõt, és a háttérben ugrásra készen várakozó erõtartalék azonnal mozgásba lendül, a gyorsabb, energikusabb mûvek elképesztõen erõteljesen, frissen szólalnak meg, ellenállhatatlan lökéshullámokban érkezik az energiatöltet. Mindezt nagyon ügyesen csinálja, gondosan elkerülve a nehézkesség látszatát, a hihetetlenül masszív basszus csak ritkán dúsul fel a kívánatosnál erõsebben, ezen kívül talán a lecsengések sebességén lehetne valamit javítani, hogy még mozgékonyabb legyen az elõadás. Könynyebb mûfajokon is megnyugtatóan életszerû, szépen kifuttatott magasakkal játszik, a szólisták magabiztosak, egyedül a basszus túlsúlyos egy kissé. Most a sztereókép is maradéktalanul összeáll, igazi akusztikus koncertet hallunk, bármiféle oda nem illõ mellékzönge nélkül, ennél többet pedig hogyan is várhatnánk el egy többszörösen integrált, hivatásos sokcsatornás erõsítõtõl?
Talán nem túlzás a megállapítás, hogy az Európában 2004-2005 legjobb high-end házimozi komponensének megválasztott erõsítõ szinte minden olyan igényt kiszolgál, ami ma egyáltalán elõfordulhat, rendkívül sokrétû tudását legfeljebb egy külön kiadványban lehetne alaposabban bemutatni. Tesztünkben így inkább arra koncentráltunk, miként válik be általános használatra, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a DSP-Z9 legfeljebb addig okozhat gondot nem elég fitt fizikumú tulajdonosának, amíg a 30 kilós testet fel nem teszi a megerõsített szerkezetû állványra. Utána már öröm vele dolgozni, installálása, kezelése gyerekjáték, hangminõsége professzionális, teljesítménye gyakorlatilag kimeríthetetlen, csakúgy, mint a csatlakozási lehetõségei.
