Ugyan külső-belső merevlemezről, flash drive-ról, hálózatról dolgozó, minden jóval felszerelt médialejátszóból nincs hiány a piacon, kevés van köztük, amelyik audiofil követelményeknek is megfelelne, így aztán egyelőre még magunk is csak kóstolgatjuk a géposztályt, de nem kell nagy jóstehetség a küszöbönálló változások megjövendöléséhez. Előző számunkba már kettő is jutott belőlük, egy belépő szintű TEAC AV modell és a Linn nemes high-end audio hálózati lejátszója után most következzék a változatosság kedvéért egy hifi zeneszerver az amerikai Olive Media színeiben.
A fiatal kaliforniai vállalkozás már alapításának évében, 2005-ben irányt mutatott a jövő audio lejátszói számára: a külsőre hagyományos CD játszónak tűnő Symphony-ba sima mechanika helyett CD írót, mellé merevlemezt, hálózati (Ethernet, wifi) adaptert és egy komolyabb kijelzőt pakolt, mögéjük meg PowerPC processzoros alaplapot Linuxszal, és már kész is volt az optikai hanghordozót csak a feltöltés erejéig igénylő, audiofil szemszögből is kompetens hifi lejátszó. E bevált recept több generáción át finomított változatát tisztelhetjük az Olive két aktuális hifi szerverében, a többféle méretű háttértárral kapható No. 4 és a nagy felbontású hanganyagok lejátszását is támogató, 2 TB kapacitású No. 4HD modellben, amelyet igyekeztünk töviről-hegyire kifaggatni.
4HD médiaszerver
A változás külső jelei az őshöz képest mondhatni elég jelentősek, az oldalt-hátul matt fekete dobozt jótékonyan elfedi a határozott túlnyúlásokkal ráboruló, lekerekített sarkú, ám elég éles peremű, 3 mm vastag natúr (vagy feketére eloxált) alumínium tető, amiből egy könnyed, 45 fokos hajtásél beiktatásával egyszersmind a döntött előlapot is kialakították. Talán nem mindenkinek tetszik, de azért nem is túl hivalkodó, ahogy a szálcsiszolt felületet felül zenei stílus-, irányzatnevekkel gravírozták tele, ha meg valami ennél is cifrábbat szeretnénk, érdemes pár pillantást vetni a Karim Rashid által megmintázott Designer Line változatokra. Szerintem remek ötlet a döntött felhasználói felület, lehet, hogy távolról nézve már nem ideális a látószög, de a kezelés pont ezért igen kényelmes. Márpedig a kezelést itt nem vették félvállról, így a munka dandárja könnyedén elintézhető a kiváló minőségű, 11 centi képátlójú, 480x272 képpont felbontású, színes, érintés-érzékeny kijelzővel, de hagyományosan is a fémnek csak látszó, valójában gumis tapintású, elég komoly nyomóerőt kívánó navigációs gomb-ötössel. De könnyű lesz mégis rászokni a rezisztív, vagyis fizikai nyomásra reagáló érintőképernyőre, ami már majdnem elég nagy az ujjal való használathoz, egy alkalmas tompa pálcával azonban még gyorsabban lehet ösztökélni. Vagy vegyük kézbe a valamiféle játékszerhez hasonlító, jó vaskos, olívazöld távkapcsolót, csatlakoztassuk zeneszerverünket a tévé HDMI bemenetéhez, és máris a fotelből böngészhetünk a menürendszerben. 
Sőt, van még egy további távvezérlési lehetőség iPhone tulajdonosok számára egy mutatós és ingyenes alkalmazás formájában. Bármelyik alternatívát válasszuk is, nagy meglepetésre szabatosan magyarított felület fogad hibátlan ékezetes betűkkel, ez bizony több mint gáláns egy apró specialistától. Visszatérve az előlaphoz, van itt még egy audio CD töltőnyílás, alatta a jól megszokott kezelőszervekkel, hátul megtaláljuk az összes elvárható analóg és digitális ki- és bemenet egytől-egyig igényes aljzatait, ahol lehetséges, 24 karátos aranyozással, mellettük a szükséges kiegészítőket, vagyis gigabit Ethernet, USB és HDMI aljzatot, 54 Mbps 802.11n wifi antennacsatlakozóból kettőt is, végül pedig a főkapcsolóval kiegészített IEC tápaljzatot.
Az indulás – melynek során beállítástól függően dinamikusan megállapított vagy rögzített ip címet kap szerverünk a LAN-on – nem megy egyik pillanatról a másikra, de jóval gyorsabb bármilyen PC-s bootnál, hacsak nem futunk bele nagy ritkán egy akár 20 percig is eltartó „regular system check”-be. A készenlétből felébredő menü roppant egyszerű, logikus, igazából még a kezelői útmutató sem szükséges az üzembe helyezéshez, saját tapasztalat alapján kb. 3 perc kell a webrádió első megszólalásáig (merthogy természetesen ez sem maradt ki az eszközből) a wifi beállításával és a virtuális QWERTY-n a .pls vagy .m3u kiterjesztésű URL bepötyögésével együtt. Ettől még persze fel kell tölteni zenével a gyárilag 12 db nagy felbontású, Chesky Records kiadású felvétellel szállított 4HD-t, ami CD gyűjtemény esetén a beépített, szinte teljesen néma működésűre szigetelt TEAC CD-RW meghajtóval történik: az egység a betöltés után megkérdezi, lejátszani vagy importálni akarunk, utóbbi esetén a beállított (tömörítetlen WAV, veszteségmentes FLAC, és ki tudja miért, 128 kbps-es MP3, AAC) importformátumban igen fürgén elvégzi a teendőt. Zavaró lehet, hogy nem látható a szabad hely mértéke, bár némiképp oldja a feszültséget, hogy a gyors, ugyanakkor energiatakarékos üzemre optimalizált, nyolcrétegű zajelnyelő talapzatra rögzített 2 TB-s SATA HDD-n közel 6000 db átlagos játékidejű CD fér el FLAC-ba kódolva. A már megfelelően kódolt zenéink közvetlenül helyi hálózaton át, a 4HD fájlszerver interfészét használva is feltölthetők. A beimportált albumokat saját, rendszeresen frissített adatbázis (FreeDB.org) alapján szoftver katalogizálja, a teszt alatt nem problémázott a kipróbált hazai kiadványokkal sem. Kézi szerkesztésre is lehetőség van, ami már elég hosszadalmas lenne az elsődleges eszköztárral, de szerencsére bónuszként kapunk a célra egy webalkalmazást is, a Maestrót, amit bármiféle telepítés nélkül, közönséges (de elsősorban Firefox) internetböngészőből érünk el a számítógépünkről, így pedig már teljes kényelemben bíbelődhetünk gyűjteményünk rendszerezésével. Az ilyenformán létrehozott tartalom hatféleképpen rendezve tárul elénk, még albumborító-nézetben is böngészhetünk közöttük. A minőségi analóg hang legfontosabb záloga a TI egyik legkomolyabb DA konvertere, a Burr-Brown PCM1792A, ami egyúttal a változatos felbontású (16, 20, 24 bites, 10-200 kHz-es PCM) anyagok feldolgozását is lehetővé teszi. A lejátszás tőle függetlenül is tökéletesen zavartalan, hiszen a rendszer teljesen passzív hűtéssel, ventilátormentesen üzemel, a hő túlnyomó részét maga az alu tető-előlap vezeti el.
Nem lényegtelen tény, hogy a 4HD amolyan „albumlejátszó” készülék, vagyis nem engedi pl. kvázirádió módjára véletlenszerűen sorra venni a számokat, keresgélés közben mindig egy konkrét lemezhez lyukadunk ki, lejátszási listát kell létrehoznunk, ha másra van szükségünk. Nagy kár viszont, hogy a lejátszás minden szám között rövid szünetet tart, ami pl. egy eredetileg folyamatos koncertfelvétel közben elég kizökkentő élmény. Gondoltak viszont a tervezők az adatbiztonságra: külön funkciót készítettek kollekciónk külső háttértárra mentéséhez, erre való hátul az USB 2.0 csatoló. A HDD tartalma és a több tucat, előkészített, bővíthető webrádió-lista mellett egyébként külső zenei forrásként használhatjuk a digitális audio bemenetet és a helyi hálózatra csatlakozott UPnP/AV (DLNA) eszközöket, a betárazott albumok, lejátszási listák pedig szabadon kiírhatók CD-re.
Olive 2 médialejátszó
És működik a dolog fordítva is: a szerver tartalma ugyanígy megszólaltatható kívülről, amire keresve sem találhatnánk alkalmasabb eszközt az ugyancsak Olive 2-nél. A 4HD-nál ugyan kisebb, de máskülönben egyáltalán nem miniatűr készülék leginkább a szerver kompakt változatának tűnik, hasonló kivitellel és műszaki tartalommal, ugyanazokkal a kezelőszervekkel, kijelzővel, csak kicsit más elrendezésben. Ugyanazt a rendszerszoftvert futtatja, ugyanúgy csatlakozik a hálózatra, közvetlenül eléri az internetes rádiókat, megosztott zenekönyvtárakat, még audio bemenetei is vannak, állítható rajta is a kimeneti analóg audio jelszint, tehát akár önálló komponensként is megállja a helyét, igazából az egyetlen lényegi különbség, hogy neki nincs saját háttértára.
Az 5 V-os külső tápegységről üzemelő lejátszóból wifin 10, vezetékesen 20 db „fér el” a hálózaton, egyszerre 15 db zenélhet hálózati műsorforrásról, így vele aztán valóban nincs akadálya akár kiterjedtebb multiroom rendszer egyszerű kiépítésének sem.
Hangminőség
Az Olive 2 pofonegyszerű üzembe helyezése felett érezett határtalan lelkesedés hatására a logikával szembe menve vele kezdjük a meghallgatást, ami nem indul valami szerencsésen, mert a készülék maximális saját hangerőállása mellett is olyan alacsony a kimenő jelszint, hogy erősítőnk legérzékenyebb bemeneti fokozatát kell bevetni, ha tisztes hangerőt akarunk, bizony, nagy áldás ez a Meridian szolgáltatásai közül. Ilyenformán kiegyensúlyozva már semmi sem állhat a sűrű, méltóságteljes megszólalás útjába, egyáltalán nem erre számítana az ember egy voltaképpen csak amolyan kiegészítő, másodlagos szerepű lejátszótól. A nagyon összeszedett, nyomatékos hegedűverseny ugyan nem a legfelszabadultabb, viszont kellemesen lágy, barátságos, a halk részeket érzéssel, nagy átéléssel játssza, kifinomult, messzemenően hiteles a vonóshang szólóban és karban is, tuttik idején csak egész kicsit élesedik meg a produkció. De ami a legfontosabb az élőzene tálalásában, ott az atmoszféra a hangban, pedig a részletezés nem letaglózó, a hangszerek nem egyértelműen válnak szét, és még így is feltűnően szemléletes a megjelenítés, szemtelenül teljes a színpadkép, szépen felépül az akusztikai környezet. Nem hiányzik belőle a szükséges körítés sem, kottalapok zizegése, elfojtott köhintések, jól kihallható karmesteri gesztusok színesítik az előadást. Az operaszínpad sztereója még ennél is áthatóbb, és most a frissesség sem problémás, a tenor legfeljebb egy leheletnyit, csakis önmagához képest fátyolos. Még ezek után is remek szórakozás Dave Grusin zongorajátéka, könnyedén tölti meg a levegőt az egy szál hangszer, nagyon szívhez szóló, de azért természetes, így dinamikus, lendületes is, azt a kis hiányérzetet a nyíltságban és a tisztaságban csak szigorúságunkban róhatjuk fel. A Pawnshop meglepetésre tovább fokozza az immár parádés térleképzést, az operára ritkán lehet ebben ráverni, természetesen a pozicionálás a siker kulcsa, ezúttal mindennek és mindenkinek egyértelműen meghatározott helye van a színpadon. Végre megcsillogtatják a cinek a magassávot, persze legnagyobb megelégedésünkre élénk, tiszta, de cseppet sem szúrós csengéssel. Megnyerő a basszus, vele van az erő, a fürgeség és a dallam, egyáltalán nem telepedik rá a hangképre, mégis dús, masszírozóan aktív a jelenléte. Stinggel kicsit hivalkodóbb a középtartomány, a húzósabb, hangos számokon még némi harapósság is belefér, ettől függetlenül gazdag, telített a zene, szépek a dallamívekbe fűzött finom díszítések. A gyors, precíz basszus nagyon egységesé, masszívvá gyúrja a számokat, alaposan felcsigázva a várakozást: vajon milyet zenél a 4HD, ha már a 2-vel is kiegyeznénk?
Nos, a mester alaphangvétele ugyanazzal a repertoárral nem különbözik a segédétől, igazából nincs is ezen mit csodálkozni, mikor a főbb hozzávalók nagyon hasonlók. Lényeges különbség viszont a HD DAC (az Olive 2 16 bites SD DAC-kal rendelkezik), ami magyarázat lehet a dimenzionáltabb, áthatóbb hangképre: még nyugodtabb, letisztultabb, határozottan jobb részletezésű is, már nem olyan sűrű, de még mindig monumentális, nagy formátumú az előadás. A hangszerek jól fókuszáltak, kifinomult a hegedűszóló, cseppnyi él, harsányság sincs benne, nyugodt, kissé ünnepélyes, nem kapkod, nem villog feleslegesen. A kiegyensúlyozottság viszont ezúttal tuttik idején is megmarad, szóba sem jöhet bármilyen kiabálás, megingás, nagyon jól felépített, minden szempontból barátságos, cseppet sem tolakodó, de nem is letompult a hangzás, olyan, ami a háttérben is órákig szólhat, és leülni is nagyon érdemes elé. Tökéletesen zengő, élénk a tenor, eltűnt belőle a fátyolosság, közvetlenebb, tapinthatóbb, megkapóan póztalan az orgánuma, határozott, de nem erőszakos, egyszóval mintaszerű. Példás a kíséret is, van súlya, jelenléte, a megélénkülő kórus az üstdobos rásegítéssel rendkívül hatásos, tökéletesen rendületlen, pedig volna mitől megremegnie a tekintélyes hangnyomás mellett. Szóló zongorával egyszerűen fantasztikus a hangkép, mintha csak három lépésre lennénk az abszolút natúr, frissen csengő hangszertől, most eszünkbe sem jut a tisztaságot hiányolni belőle. Az újra elővett felvételek mindegyikéből ez a felfokozott kifinomultság sugárzik, a stúdiózene élő, akusztikus darabbá változik, a koncertfelvétel elképesztően közel hozott, hatalmasra tárult színpada hallatán még az is megfordulhat a fejünkben, hogy ennél jobb már nem is jöhet. Pedig a végső katarzis még csak ezután érkezik, rátérünk ugyanis a gyárilag mellékelt nagy felbontású felvételekre. Oké, ezek biztos egytől-egyig a hangrögzítés remekei, amiket eleve úgy válogattak össze, hogy hassanak, hiszen mi más lehetne oka annak a hangzásnak, amit egyetlen idáig megismert SACD vagy DVD-A lejátszó sem volt képes megközelíteni. És itt nem nüanszokról van szó, nincs ép hallású ember, akinek ne tűnne fel két másodperc alatt a CD ripekhez mérve már-már befogadhatatlanul eszköztelenebb, fesztelenebb megszólalás. Rebecca Pidgeon fantasztikusan üde éneke teljes harmóniában él együtt a nyomatékos, kifogástalanul megformált nagybőgővel, és az idillt a belépő zenésztársak nem hogy megzavarnák, inkább tovább fokozzák, elakad bennünk a lélegzet a hangok mögötti zavartalan csendtől, szinte már túl valóságos a hatás, ha egyáltalán létezik ilyen. Hihetetlenül benépesíti a Persuasions a káprázatos, óriásira növesztett hangszínpadot, rendkívül precízek az életnagyságú énekesek, hamisítatlanul háromdimenziós a hangélmény. Carlos Herediánál szinte elpattannak a feszes húrok, hátborzongatóan kellemes érzés jól felcsavart hangerőn a sosem túl hangos, csak még telítettebb muzsika.
Ajánlás
Bevallom, számomra rendkívül meggyőző az Olive munkája, ami szerte a világon igen pozitív fogadtatásra lelt, ám érdekes, hogy érdemei elismerése mellett nem egyszer költségességét hozzák fel ellene. Való igaz, nem aprópénz, amit a 4HD-ért le kell szurkolni, de nagy hiba őt hétköznapi, olcsó társaival egy kalap alá venni. Szolgáltatásait nézve sokan mondhatják, mi benne a nagy szám, még videólejátszásra sem jó, egy vérbeli audiofil erényekkel felruházott komponensben viszont nincs is helye az ilyesminek, szimpla audio műsorforráshoz képest pedig összehasonlíthatatlanul sokoldalú. Kevés készüléket marasztaltam még gondolatban és szóban ennyire, hiszen hangminőségére jellemző, hogy ugyan más stílusban, de legalább olyan kellemes hangon játszik, mint a kiváló AA Paganini, amíg CD-ről van szó; a HD már egészen más tészta, aki egyszer kipróbálja az élményt, menthetetlenül függővé válik. Felszereltsége, használhatósága egész egyszerűen lenyűgöző, vicces kicsit, hogy a mágneses adatrögzítésen alapuló lejátszás sokkal célszerűbbnek bizonyul az optikainál, és mivel a hatalmas háttértárat belátható idő alatt reménytelen akár csak részben feltölteni, legfeljebb remélni tudjuk, hogy telepakolt állapotban sem lassul le a kezelőfelület. Az Olive 2-ről végül csak annyit, hogy minden tekintetben méltó a 4HD-hez, annyira adja magát a feladatra, hogy szerintem nincs 4HD-vásárló, aki előbb-utóbb be ne szerezne belőle legalább egyet, még ha annyira nincs is szüksége multiroom megoldásra.
