1080p/24p kép Blu-Ray-en
Napjaink technikája egyre inkább a tökéletességet ostromló lehetõségeket nyújt, ugyanakkor mindig óvatosnak kell lennünk a képi hatások terén, ha valami „újjal” lepnek meg bennünket. Sokszor a kiforratlansággal és a kezdeti nehézségekkel küzd meg minden olyan újítás, melyrõl sokszor még azt sem tudjuk, milyen elõnyökkel bír. Persze az ördög mindig a részletekben van…
A Blu-Ray (és a már elbukott HD-DVD) megjelenésével egy idõben kezdett elõtérbe kerülni a full HD 1920×1080 felbontás fantasztikus részletezését és képi világát (tovább) tökéletesíteni akaró 24p-mód. Ez nem jelent mást, mint másodpercenként 24 képkockás megjelenítést, mégpedig teljesképes („p”, mint progresszív) módon. (Egészen pontosan 23,976 képkockáról van szó a pontosság kedvéért, de a felkerekített egész 24-et mégiscsak könnyebb és gyorsabb még kimondani is, vagy akár leírni.) Hollywood már jó ideje használta és ismerte ezt a technikát, - ezért nem egészen új dolog - hiszen már a DVD-korszakban is ilyen módon rögzítették a hollywoodi filmstúdiók kamerái az eredeti anyagot. A cél tehát az lenne, hogy azt a képi világot teremtsük meg otthonunkban a megjelenítõnkkel, melyet maga a filmrendezõ megálmodott, azt a hatást érjük el, ahogy õ a kamera mögül nézve megalkotta a film minden egyes képkockáját.
Kitérõ: Hogy lett a 24-bõl PAL és NTSC szabványú film?
A DVD-korszakban a 24 képkocka némi átalakításon ment át, hogy a két sugárzási rendszernek megfeleljen. Az átalakításnak praktikus okai voltak, ugyanis a hálózati feszültséghez volt logikus a képváltásokat szinkronizálni.
A PAL rendszernél (hálózati 50 Hz) 4%-kal gyorsult fel a film, így lett 25 képkocka, vagyis 50 félkép. Azt azonban tudni kell, hogy a 4% gyorsítás ennyivel rövidítette is a filmhosszt, így egy kétórás hollywoodi film nálunk majdnem 5 perccel rövidebb. Persze ebbõl adódóan az eredeti angol hangsávokon akár is magasabb lehet a színészek hangja, mint a valóságban. Ha idõkorrekciót alkalmaznak, akkor lehet, hogy nem.
Az NTSC a 2:3 – 3:2 módot használta arra, hogy megoldja a 60 képkockára alakítást (60 Hz-es a hálózati frekvencia az USA-ban), azaz az elsõ képkockát kettõ félképre bontotta (48 félkép), minden 3. félkép duplázásra kerül, és a 4. után jelenik meg. Így jön össze a 60 félkép. Persze ez némi „rángatódzást” is eredményezhet. Ez a „3:2 pulldown”.
24p – higgyünk a szemünknek?
Hogy is mûködik ehhez képest az eredeti 24p-s képmegjelenítés? Az ember szeme másodpercenként 16 képet már folyamatos „filmnek” lát, (a „stroboszkópikus-optikai csalódás”) hiszen az agyunk a hiányzó képkockákat kipótolja. De a remegés még mindig jelen van! Az egyes képek egybeolvadási frekvenciája általában 48 kép/másodperc felett van. (a Ferry-Porter féle „kritikus villogási frekvencia”-tartománya feletti érték) Persze a villogás függ a teljes kép fényerejétõl is, (Talbot-törvény) és a külsõ fényhatásoktól. Minél nagyobb a külsõ fényhatás, annál erõsebb a remegés. (Lám-lám ezért is van olyan sötét a moziban, nem pusztán az elsõ randis párok kedvéért!) A panel - mint fényforrás - méretének is meghatározó szerep jut, valamint az is sokat nyom a latban, mekkora a fényerõ-különbség a két képkocka között. Sötétebb képek esetén az alsó határ 48 képkocka/mp alatt is lehet.
A 48 képkocka tehát már egész jó, de van jobb, mégpedig a 72 képkocka. A fényinger itt már konstans fényhatásként jelenik meg. Mindegy, hogy sötét vagy világos jelenetet nézünk, s az is lényegtelen, hogy a helyiséget nappali fény világítja meg, vagy már éjszaka van. Ahhoz, hogy teljesen rángatódzás-mentes, folyamatos megjelenítést érjünk el, úgy kell a filmet „leadni”, ahogy azt eredetileg felvették. Ez azt jelenti, hogy 1/100-as rekeszidõvel felvett jelenet esetén az egyes 24 képkockás elem az 1/100 másodperc osztásban megjelenítõdik, és a maradék (76/100) beszúrt fekete kép (BFI - Black Frame Insertion) kell, hogy legyen. Így lehetne teljesen akadozásmentesen lejátszani a jelenetet. Az agyunk úgyis kipótolja a maradékot.
Helyzetkép – megoldások a mai plazma- és LCD tévék szintjén
A plazmatévék esetén képkockákat többször ismételik (impulzusos-mód), az LCD TV-knél még rosszabb a helyzet, hiszen a képkockákat folyamatosan mutatják és csak az utána lévõvel cserélik. („sample & hold”-technika) Így az agyunk által kiszámolt és elvárt mozgó tárgy nem egyezik azzal, amit a megjelenítõn látunk. (Igen, ez már a tudathasadásos állapot!)
Kettõs kontúrok, élvesztés, a mélységérzet drasztikus csökkenése vagy akár az agyunk által „elõidézett” rángatódzás. 24fps sajnos semmiképp sem maradhat, mert a kép remeg, és el kell érni a 72Hz-et a képi egybeolvadáshoz. (lásd korábban) (Aki már megcsodált valaha CRT-projektort 24Hz-en, az tudja, milyen hatásról van szó. Nem rángat a kép, nagyon éles, de nem túlélesített, van képi mélységérzet, azaz 3D-hatás. De sajnos borzasztóan remeg az egész.)
Tehát a dilemma adott. A Pioneer egy meglehetõsen egyszerû, mégis hatékony megoldást választott a plazmatévéinél, mivel a plazmatechnológia alapjaiból kiindulva a megjelenítés alacsony késleltetési idejû. A 24p megháromszorozásával nincs remegés, se a 3:2-pulldown féle képrángás, de a képélesség csökken és a kettõs kontúrok megjelennek az egyes mozgó objektumok körvonalán.
Egy drágább megoldás, melyet általában az LCD-gyártók alkalmaznak, arról szól, hogy kiszámolják a köztes képeket és beszúrt fekete képeket (BFI) is alkalmaznak. Az LCD-knél a többszörözés értelmetlen, mivel a sample & hold-technikához képest nem hoz újat, és a mozgásnál fellépõ „kenõdés” (motion blur) sem csökken tõle. Az emberi agy a 24p-t csak 24Hz-en tudja értelmezni igazán. Az LCD-knél elég akár a 24Hz is, mivel az egyes képek egybeolvadási frekvenciája a sample & hold-technika miatt gyakorlatilag nem játszik szerepet.
A két mozgókép átmenetét kiegyenlítõ, beszúrt félkép kiszámítása (motion compensated frame interpolation) újabb nehézségeket hoz elõ, mivel a beszúrt képek nincsenek olyan minõségûek, mint amilyennek azokat agyunk feldolgozná és elvárná. Ezért életlenség, kettõs kontúrok, mozgásnál kockásodás és a mélységérzet elvesztése a „kín”, melyeket el kell szenvednünk a képi hatást nézve. Ilyenkor akár a kenõdés-hatás is eltûnhet ugyan, de a kép nézhetetlen lesz. Annyira, hogy a képjavító (rontó?) technikákat inkább kikapcsoljuk a menüben, ha lehet.
A megoldás
Az LCD és az LCoS-megjelenítõk - technológiai alapjukból kiindulva – akkor tudnának a legközelebb jutni a valósághoz - amit a szemünk is lát -, ha ezt a technikát két köztes csúcsminõségû kép, valamint fekete képkockák beszúrásával lehetne összehozni. Ebben az esetben a megjelenítõ 144 Hz-es lenne, így adna a lehetõ legtermészetesebb és legnyugodtabb képi megjelenítést a 24p-anyagnak. De a plazma és a DLP-technikák is hasonló megoldással rengeteget profitálhatnának ebbõl. Sajnos pont a köztes képkockák kiszámítása jelenti jelenleg a legnagyobb problémát és pillanatnyilag nem igazán meggyõzõ, mivel ezek az algoritmusok a paneltechnikában még újak és kiforratlanok. Ezért a csúcsminõségû köztes képekrõl még csak álmodni lehet.
Hogy hangzik hát a helyes megoldás?
1. 24 eredeti képkocka,
2. 24 BFI,
3. 24 képkocka (1/3 interpolált, csúcsminõségû)
4. 24 BFI
5. 24 képkocka (2/3 interpolált, csúcsminõségû)
6. 24 BFI
(ez után jön a következõ 24 eredeti képkocka)
Végül csak annyit, hogy a sikeres megfejtõ (=gyártó) elnyerheti az „elsõ valódi 24p-s megjelenítõ gyártója” büszke címet…
